„Az életért folytatott küzdelem az ember ösztöneiben van. Az ember harcol önmagáért, így van ez ősidőktől fogva, és így lesz mindig. Az, aki elejtett egy mamutot, a bőr és a hús egy részét odaadta azoknak, akik nem tudták elejteni a mamutot. Ezek azzal fizettek a gyengeségükért, hogy dolgoztak az erősebbre. Csak az erős egyéniségek és az erős népek képesek életben maradni. A háború ugyanaz, mint a konkurenciaharc, csak éppen fegyverrel vívják. Akármennyit szavalunk is a békéről, háború mindig lesz, amíg ember lesz a földön.”
(Jevgenyij A. Jevtsenko)
Szent István kardja. (Prága.)
„CSAK A VÉR S A NYELV TUDJA ÖSSZETARTANI AZ EMBEREKET S A KÖZÖS MÚLT EMLÉKE. HA EZ MEGSZŰNIK, FÖLBOMLIK A VILÁG.” – mondotta Wass Albert. Ez egyfelől nagyon is igaz, másfelől viszont el is vitatható. Mint azt már a középkori skolasztikus iskola is megállapította, soha nem elég egy tézist önmagában vizsgálni, sokkal jobb azt rögtön a cáfolatával is egybevetni. Ez az objektív vizsgálat alapja.
Próbáljuk hát körbejárni ezt a sokrétű kérdést. A kérdésünk legyen az:
MI TESZ NEMZETTÉ EGY NÉPET?
Közös ebben a kettőben, hogy alapvetően határozza meg egy nemzet arculatát. Megjelenése és hangja teszi többé-kevésbé egyedivé az adott népet. Külsején és beszédjén megmutatkozó arculata mutatja, hogy hova tartozik az adott egyén.
A nyelvi egység és annak civilizációs egyedisége elvitathatatlan. (A magyar szókincs 80%-a nem fordul elő idegen nyelvekben.) Nyelvünk védi nemzetünk egységét, identitását, ha úgy tetszik izolációját, védelme a nemzet életben maradása érdekében létfontosságú. Elég szomorú, hogy az úgynevezett fiatal értelmiségiek egy, egyre növekvő hányada inkább szeret angolul csacsorászni, meg irkálni, semmint ősei nyelvén.
A vér Hazánk esetében nem számít a legszorosabb kötelékek közé, mégsem tekinthetünk el részletesebb tárgyalásától, lévén, hogy a származás, mint olyan alapvetően határozza meg egy nép milyenségét.
A honfoglaló magyarok és a mai magyarság antropológiai alkata szinte teljes mértékben eltérő. Egyébiránt, mint az a kutatásokból kiderül, a honfoglaló magyarok eleve 3 különböző antropológiai típusból kerültek ki. (Ezek mellett előfordult még a meghatározó szláv típus, a keleti-balti is, de az – a legtöbb kimutatás szerint – nem volt jelentős.) Legmeghatározóbb az úgynevezett turáni (vagy alföldi), azaz az a Eu19 haplotípusú alkat lehetett, mely típusnak köszönhetően a honfoglaló magyarok és a sztyeppe régebbi népei (szkíták, szarmaták, hunok, kazárok) között genetikai rokonság állapítható meg. Ez egy meglehetősen bizonytalan besorolású, mongoloid és türk rasszjeleket is felmutató típus. Ma az össznépesség úgy 5%-a tartozik ebbe a típusba. Elsősorban a Kis-kunságon gyakori, ott 30-35%-ot is elérhet a típusba tartozók aránya. Bár szívesen kötik ezt a típust csak a magyarsághoz, azt azért jegyezzük meg, hogy Ukrajnában és Dél-Nyugat-Oroszországban is közel hasonló gyakorisággal fordul elő. (A típus legtöbb, ma élő, leszármazottja nem a honfoglaló magyarok, hanem a később betelepült kunok, jászok és besenyők leszármazottja.) A második legjelentősebb honfoglalás-kori típus az anatóliai, amelyben türk és kaukázusontúli típusjegyek egyesülnek. Ez a típus még ma is gyakori, a népesség közel 10%-a tartozik ebbe a típusba. A honfoglaló törzsek egy része, valamint a Kárpát-medencét előttük uraló avarok törzsi lakossága tartozik ebbe a csoportba, továbbá – ami számszerűleg a legfontosabb –, a közel egymilliós székelység szinte teljes egészében ezt a csoportot erősíti. A honfoglalók között még jelentős lehetett az uráli antropológiai típus is, mára azonban már elhanyagolható, mindössze 0,5%-os arányát adják a népességnek. (Ez egy mongoloid és szláv jegyeket egyesítő antropológiai csoport. Elméletileg az „ős finnek” is ebbe a csoportba tartoztak, mielőtt elsvédesedtek.) Tehát mint az látható a magyarság több, mint 80%-a nem a honfoglalás kori típusokhoz tartozik. (Ezzel senki nem akarja elvitatni Henkey Gyula kutatásait, amiben azt állapította meg, hogy a magyar lakosság 48%-án mérhetőek a közép-ázsiai leszármazás nyomai. Bizonyos nyomok kimutathatósága ugyanis még egyáltalán nem jelenti azt, hogy azok a vonások meghatározóak is lennének. A kraniometria tudománya segítségével – amit ő is alkalmazott – ugyanis még az egészen alacsony arányban megjelenő antropológiai sajátosságok is mérhetőek, azaz a származás minden eleme feltérképezhető a segítségével – pláne ha tudjuk, hogy mit akarunk keresni.) A honfogó magyarok alacsony arányának egyszerű az oka: bár harciasak voltak, de népesség szempontjából már közel sem rendelkezhetek olyan jelentős potenciállal, s ez alól csak a székelység jelentett némiképp kivételt. Kelet-Erdély kivételével a Kárpát-medence teljes területén a régebbi népek további dominanciája érvényesült, mi több Kelet-Erdély esetében sem egyértelmű, hogy a székelyek számaránya eredetileg hogy viszonyult a régebb óta ott élt, bulgárokkal rokon türk népekhez (bulakok, nándorok). (Régebben a honfoglaló magyarok arányát jelentősen túlbecsülték: kb. 4-500 ezer fősre. «40-50%» Ma már – elsősorban a katonaállítási szokásokra és a településhálózatra irányuló kutatások alapján – jóval megbízhatóbb rekonstrukciók állnak a rendelkezésünkre: 150-200 ezer főről. «15-20%» Másrészt, mint arra több kimutatás is rávilágít, az ország népei közül – a svábok mellett – leginkább az ősmagyar turáni családokat jellemezte az újkorban – az önkéntes kihalást jelentő – egykézés.) Ez a Tisza-vidék szállásterületén, ahol az avarok antropológiai egybeesést mutattak a hódítókkal, könnyebb, míg a többi germán (gepidák, jazigok) és szláv népek (keleti morvák, fehér-horvátok, karantánok) esetében nehezebben integrálódást jelentett. A népességnövekedésre nagyban kihatott, hogy a XI. századtól a XIII. végéig folyamatos germán, majd (némiképp át is fedve az előbbit) a XIII. elejétől a XIX-ig folyamatos szláv bevándorlás következett. (Antropológiai értelemben a románok is szlávok.) Az eredmény tehát egy többé-kevésbé vérségileg kevert népesség. A Dunántúlon a germán elem a 25%-ot is meghaladja, s a második világháború végéig Kelet-Erdély és a Felvidék egyes régióiban is elég magas volt az arányuk. De balszerencséjükre legtöbb helyen csak felszínesen integrálódtak, amiért mintegy megérdemelt „jutalmul” a 2. világháború után, élve az alkalommal, Közép-Kelet-Európa kormányai – köztük az akkori magyar kormány is – elűzték a nem asszimilálódott germánokat. (Valójában, ha a germánok arányát szigorúbb, tisztán antropológiai szempontok szerint nézték volna a kutatók, akkor még kisebb arányszám jött volna ki, ugyanis – miképp az anyaországuk porosz, vagy alpesi területein sem a germán típusokhoz tartozók adják a németek többségét, úgy többnyire Hazánkban sem ők voltak a jellemzőek. A kis-Németországi németek 20%-a alpi (egy ősi európai típus), 23%-a pedig szláv.) (A leginkább tiszta germán típus: a fenno-nordikus «kb. gondoljunk a skandinávokra», nálunk, a nagy magyar antropológus, Bartucz Lajos szavaival élve: teljes mértékben elhanyagolható arányban volt jelen. Nos, vessük össze ezt a tényt azzal, hogy a fenno-nordikus típushoz tartozók arány az oroszoknál a 10%-ot is meghaladja. «Ez utóbbi ténynek nyilván a varég hódításhoz, illetve az ugyancsak varég Rurikok államalapításhoz lehet valami köze.») Mármost ezután, a kis számolgatásunk végén, nem nehéz megállapítani, hogy akkor melyik is az országosan domináló antropológiai típus: a szláv. A magát magyarnak valló népesség mintegy 70%-a antropológiai értelemben véve szláv – és, ha a székelységet nem számoljuk, ez az arány még magasabb.
Tulajdonképpen Magyarország antropológiai története semmivel sem másabb, mint Bulgáriáé, vagy mint Lengyelországé. Mindhárom országot türk hódítók hozták létre. (Bulgáriát a névadó türk törzs. Lengyelországot pedig a szarmaták kései törzsszövetsége.) Az idők során mindhárom nép dominánsan szlávvá vált, az egyetlen alapvető különbség csupán köztünk és köztük, hogy míg ők tisztában vannak ezzel, addig nálunk (bár a témának van szakirodalma) nem igazán foglalkoznak ezekkel a tényekkel. Pedig hasznos lenne tudni, hogy a – még a Habsburg rémuralom idejéből örökölt – nagy németbarátság, szlávellenesség helyére a valóságon alapuló téziseket állítsunk. Ehelyett mi van? Nyelvtudósok vitája afelől, hogy a már réges-rég, több mint hétszáz éve túlhaladott, ómagyar nyelv ¿vajon a türköktől, vagy a finnektől származik-e? Pedig jövőnk szempontjából egyáltalán nem lenne mindegy, hogy van-e rá alapunk, hogy keletre fordulhassunk és elfogadhassuk rokonnépeink közeledését.
Turáni típus. (Az utolsó hölgy talán inkább bajkáli típusúnak tekintendő. Pl. az Árpád házi királyok, ill. Deák Ferenc és Ady Endre is a turáni típusba tartoztak.)
Anatóliai típus. (Pl. Kőrösi Csoma Sándor és Horthy Miklós is ebbe a típusba tartoztak.)
Germán típusok. (Mai terminológiával a fenti: fenno-nordikus, a középső dalo-nordikus, az alsó (talán) alpi – ami valójában már nem germán típus. Pl. Jókai Mór a fenno-nordikus, Puskás Ferenc a dalo-nordikus típusba tartozott.)
Szláv, azon belül dinári típus – kevéssé elterjedt szláv típus – elsősorban a dél-szláv térségben és Hazánkban gyakori. (A fényképen egy lengyel honvéd.) (A dinári típus az ókori illír-albán típus és a kelet-balti típus keveredéséből jött lére. Pl. Zrínyi, Kossuth, Táncsics és Petőfi is ebbe a típusba tartoztak. Érdekességképpen megjegyezhető, hogy a legtöbb ortodox szent is.)
Kelet-balti típus – a legtöbb szláv országban ez a legelterjedtebb szláv típus, nem véletlen, hogy a szláv antropológiai típusokat sokszor egyszerűsítően, mint a „a balti típust”foglalják össze. A legtöbb magyar is ebbe az antropológia csoportba tartozik. (A fényképen egy magyar cserkész.) (Pl. a két Hunyadi, Vasvári Pál és Sinkovics Imre is ebbe a típusba tartoztak, de még az „ősgermán” Szálasi Ferenc is.)
2. TÖRTÉNELMI KÖZÖSSÉG ÉS KÖZÖS SZÜKSÉG
Egy népet kétségkívül összeköthet valamelyest a történelmi hagyomány, feltéve, ha a nép fiai és lányai ismerik azt és átlátják az értelmét. Hőseink összekötnek minket, de csak akkor, ha látható az önfeláldozásuk mögötti tartalom, ha tudjuk miért tették meg azt, amit tettek. Miért küzdöttek ezen nemzetért, ahelyett hogy hagyták volna elbukni, azzel maguknak is könnyebb utat adva.
Először is a nemzet: egy nagy család. Összeköti ezer, meg ezer hasonlósága: egy nemzet tagjainak geo-földrajzi, gazdasági, társadalmi lehetőségei és szükségletei hasonlóak, miképp nyelve, vérsége és hite is összeköti, a nép egyes tagjait egésszé kovácsolva. Az ember társas lény, a természetben nem, vagy csak rövid távon érvényesül – rendes működése a civilizációban valósul meg. Jobb, ha az a civilizáció eleve egy olyan civilizáció, amit ő és ősei elvárásai – s az azok megvalósításáért vívott harca – alakított ki. A problémák az egyes népeken belül már csak földrajzi, genetikai, s kulturális okokból kifolyólag sem azonosak, ezért más-más civilizációalkotó nemzetek más-más módon kezelik őket, sajátosságaiknak megfelelően. Ez a közös szükség és a történelem korábbi szükségességei nyomán kialakult rendszer az, ami – az előbbiek mellett szükségessé teszi a nemzetek megtartását, megóvását. A globalizáció sajnos meggyengítette a nemzetek ilyesforma sajátosságait, mérhetetlenül sokat rontva azok – eredendően hatékonyabb – megoldásainak nyugatiakra cserélésével. A nyugati megoldások különben sem nevezhetőek igazán jónak egy nemzet számára sem, hisz nem is igazi nemzetek alkották őket, hanem olyan államok (Egyesült Királyság; USA) amelyek amúgy is úgy váltak olyanná, amilyenné, hogy következetesen felrúgták a nemzeti fejlődés sajátosságait, s a történelmileg bevált organikus fejlődési mintákat.
3. NEMZETI KÜLDETÉS, NEMZETI CIVILIZÁCIÓ
Már-már sablonos kijelentés, hogy „az emberélet értéke felbecsülhetetlen”. Csak nihilisták juthatnak ilyen felismerésre, hisz számukra csak a matéria az, ami számít: csak a hús. Pedig az ember, alapvetően több is tudna lenni puszta húsnál – s akkor tényleg lenne értéke is. Az ember értékét tettei hatása és tisztasága határozza meg. A jó ember élete érték, hisz mint olya, a jó ügyet szolgálja, amely méltó egy emberhez. Egy önző ember élete, aki önzőként nyilván hogy nem állhat a jók oldalán, nem ér semmit, vagy pusztán annyit amennyi esély van arra, hogy megváltozzék. Az élet önmagában súlytalan, csak a tettek számítanak. Így van ez a nemzeteknél is. Bármilyen összetartozás-tudat, vérség, nyelv, stb. is áll mögötte, az emberi civilizációban betöltött hasznos feladat nélkül létezése az Úr és az emberiség szempontjából legalábbis, hogy teljesen mellékes. Azaz nincs történelmi haszna annak, hogy pl. létezik egy Kelet-Timor, vagy egy Eritrea. Adott népek tagjai sem azért harcolták ki függetlenségüket, mert olyan mély és jó távlati céljaik voltak, hanem azért mert gyűlölték az fölöttük uralkodó népeket. Gyűlölték, mert meg voltak győződve afelől hogy nekik vérség, nyelv, stb. alapján joguk van saját hazára. Ez egy rossz meggyőződés.
Nem minden nép méltó arra, hogy nemzetet alkosson, merthogy a népek többsége képtelen arra, hogy civilizációs küldetést teljesítsen. Azaz képtelen arra, hogy tudományt, jogot, kultúrát – rendszert alkosson; képtelen terjeszteni egy hitet, egy eszmét; megvédeni egy vallást, egy fajt; azaz képtelen olyan dolgokat véghezvinni, amivel jobbá tehetné a világot.
Ha végig tekintünk a világ népein, kevesebb, mint kéttucatnyit találunk a több százból, amely képes volt teljesíteni valamikor a múltban, vagy képes lenne teljesíteni a jelenben, vagy a jövőben efféle küldetéseket. Közvetlen térségünkben a Balkánon, Görögországot kivéve nem is találunk ilyen nemzetet, csak Magyarországot.
Összefoglalás: Nem véletlenül léteznek nemzetek. A nemezetek mindazonáltal, hogy védik sajátosságaikat, azaz azokat az értékeket, amire történelmük, civilizációjuk épült, az egész emberiség szempontjából fontos küldetésekkel is bírnak. Tehát aki feladja a nemzetét, az évszázadok közös erőfeszítéseit és egy jobb világ reményét adja fel. Kossuth Lajos szavaira emlékezetném az olvasót: „AZ ELTIPORT NEMZET ÚJJÁSZÜLETIK, DE ÖNGYILKOS NEMZETNEK NINCS FELTÁMADÁS.”
Herpetotheres Cachinnans
