„Harcolni csak egyféleképpen lehet: mocskosan. A tiszta, becsületes küzdelem csak arra jó, hogy megölesd magad, méghozzá rövid úton. Használj ki minden lehetőséget a kínálkozó orvlövésre, üss övön alul, és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe – akkor talán te lehetsz az, aki élve hagyja el a helyszínt. Ezt ne feledd. Élet-halál harcról van szó. Ez nem bokszmeccs. Nem az nyer, aki több pontot szerez.” (ez az idevágó idézet Jeanniene Frost, amerikai írónő egy – amúgy teljesen másról szóló – könyvéből való)
A gerillaharcos céljai
Rövid meghatározás Che Guevarától:
„A gerillaharcos társadalmi reformer, aki azért ragad fegyvert, mert megtestesítője a nép dühödt tiltakozásának elnyomói ellen; a gerillák azért harcolnak, hogy megváltoztassák a társadalmi rendet, amely összes fegyvertelen fivérüket és nővérüket tudatlanságban és nyomorban tartja.”
Kár lenne ennyire leszűkíteni a harc céljait – mert bár a gerillaharcos valóban harcolhat az elnyomás ellen –, de lehet más teendője is, azon túl, hogy népe szociális érdekeit védelmezze. És ez, a másik oldal felé is igaz: ideális, ha a gerillaharcos nem csak nemzetét védelmezi annak sárba tipróival szemben, hanem népe kevésbé elvont, hétköznapibb érdekeiért is szót emel. Jelen sorok írója nem hisz sem a jobb, sem a baloldaliságban, és mindenkoron betegesnek tartja, ha a nép (emberek sokaságának nagyobb közössége) és a nemzet (az emberek nagyobb közössége mögött álló – történelemben és identitásban gyökerező – tartalom) érdekeit megpróbálják szembe fordítani. Valójában a nép boldogsága és a nemzet ereje túl szorosabban függnek egymástól, minthogy a harc e két frontját különválaszthatnánk.
Napjaink Magyarországában – határokon belül és kívül – egyaránt lenne oka (és következésképp célja is) az ilyen irányú harcnak. Az idegen elnyomás, és a vele járó nyugati módi agymosás, valamint a kizsákmányolás kéz a kézben járnak, miközben a múltban nemzetünkre kényszerített igazságtalanságokat sem feledhetjük el, hisz ez is, az is egy negatív jövőképet determinál. (Mindezekről majd még bővebben írunk.)
A potencionális gerillaharcos feladata felismerni és rendszerezni harca okait és céljait. Rangsorolnia kell a lehetséges terveket és megtalálni a legtöbbet ígérőt. A potencionális gerillaharcos nem hisz a békés, azaz a politikai megoldásban, mikor arra már nincs remény. Kész kezébe venni népe sorsát, hogy azt jobbá tegye. A potencionális gerilla tehát alapjában véve egy felelősségteljesen gondolkozó hazafi, aki viszont a cselekvéstől sem riad vissza. A gerillaharcos ha már gondolatban és akaratban is erős, félig kész is a harcra. Bár természetesen az elméleti és a fizikai felkészültség sem tekinthető másodlagosnak. A gerillaharcos nem Chuck Norris – nem magányosan küzd –, így ezek mellé még valamiféle szervezettség sem árt.
A gerilla harcstílusa
Először is nézzük, a hadtudomány általános érvényű doktrínáját:
„Az igazi feladat nem az, hogy a csatát keressük, hanem hogy olyan stratégiai helyzetet teremtsünk, amely annyira kedvező, hogy ha egymaga nem hozza is meg a döntést, az ebből indított csata mindenképpen elérje azt.” (Basil Liddel Hart: Stratégia 538p.)
Ez a doktrína a 2. világháborúban nagykorúvá vált, s érvényes azóta is. Romba döntötte Clausewitz elméletét arról, hogy háborút csak nagy tömegekkel megvívott csaták eredményeként lehet nyerni.
Thomas Edward Lawrence, avagy Arábiai Lawrence – aki az I. világháború alatt győzelemre vezette az arab gerillákat a törökök jól képzett, ám rugalmatlanabb reguláris hadserege felett. Ösztönös gerilla volt. Sikereit nagyrészt az ellenség közlekedésének, és parancsnoklási rendszerének megbénítása, illetve az üss és fuss taktika alkalmazásának hozta meg. A háború után könyvet írt tapasztalatairól.
B. H. Liddell Hart, a közvetett megközelítés elméletének kidolgozója. Elméletét elsősorban az orosz Tuhacsevszkij és a német Guderian tették magukévá. Hart közvetett megközelítése leginkább a gépesített hadviselést helyezte előtérbe, de segített a hadviselés többi területén is átformálni a katonai gondolkodást.
Rajtaütés után – a gerillaháborúban a jó felderítés, a meglepetés ereje és határozott kivitelezés általában mindent eldönt. A 2. világháború alatt a szovjet partizánok többsége kevéssé, vagy egyáltalán nem rendelkezett kiképzéssel. Az állam ügynökök és füzetecskék segítségével ismertette meg a megszállt országrészek lakosságát a célszerű partizánmódszerekkel – az elméleti alapot Drobov dolgozta ki, még 1931-ben. Nagy-Britanniában Gubbins végzett hasonló munkásságot. A partizánok képzetlensége és ismereteik felületes volta gyakran követelt fölösleges véráldozatokat; a képzett katonákból álló diverzáns osztagok azonban sokszor szinte megsemmisíthetetlennek bizonyultak.
Orde Charles Wingate diverzánscsoportja 1943-tól a Burmai őserdőben folytatott gerillaháborút - később könyvet írt róla, amit aztán Che Guevara is szorgosan forgatott. Wingate, mint ideális közegre, a dzsungelre építette taktikáját – az, hogy Che is leginkább a dzsungelben mozgott, gyakran szül a gerillaharcról téves sztereotípiákat.
A gerillaháború az úgynevezett „kisháborúk” egyik alfaja – félig a régi idők népfelkeléseinek gondolatából, félig pedig a diverzáns hadviselésnek a két világháború között, majd részint a 2. világháború után kikristályosodott elméletéből ered.
A gerillaharc egy egész speciális küzdelemtípus, amelynek módszertani lényege, ahogy Che Guevara is meghatározta:
„»Lecsapni és elfutni«, sokan így nevezik megvetően, és így pontos. Lecsapni és elfutni, várni, lesben állni, megint lecsapni és elfutni, ismételten nem hagyni békében az ellenséget. Mindebben valamiféle negatívum látszik, a visszavonulás, a frontális ütközés kerülése. Csakhogy ez a gerilla-hadviselés általános stratégiájának következménye, amelynek az a célja, ami minden háborúnak: győzni, megsemmisíteni az ellenséget.”
Ez a meghatározás semmiképpen sem nevezhető újszerűnek, hisz a háborúk céljai valójában kevéssé változtak a történelem során. George Smith Patton pár évtizeddel korábban hasonlóképp fogalmazta meg a hadviselés lényegét:
„A háború megnyerésének nem az a titka, hogy életünket adjuk a hazánkért, hanem az, hogy végignézzük, amint az ellenség adja életét a hazájáért.”
A gerilla-hadviselés azonban mégiscsak más, ha úgy tetszik, – ha jól csináljál –, még kevéssé jellemzi a fer play, mint a reguláris háborút. Ennek nyilvánvaló oka a gerillacsapatokat általánosan jellemző létszám és tüzerőbeli gyengeség. Reguláris háborúban talán hős az, aki kiöl magából mindenféle ösztönt, mely amúgy a saját élete védelmébe terelné a tevékenységét – de a gerillaháborúban már kevésbé tekinthető annak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a gerillaharcosnak nem kellene oroszlánként küzdenie, pusztán annyit jelent, hogy egyaránt kell jó oroszlánnak és jó antilopnak lennie. Bár tulajdonképpen ez a reguláris harcnál is elvárható többé-kevésbé. Már az ókorban, Kung-Fu-Ce is hasonlóképp elmélkedett az ideális harcosról:
„- Ha három hadsereget kellene vezetned, kit vennél magadhoz?
A Mester így szólt:
- Azt, aki puszta ököllel a tigrisnek rohanna, a folyónak indulna csónak nélkül és vakmerőn a halált keresné, azt nem venném magamhoz. Szívesen azt venném, aki, ha már elvállalta, lelkiismeretes, meggondolt és valóban cselekszik.”
A gerillahadseregek ugyanazt a taktikát alkalmazza, amit a második világháború óta a világ majd összes reguláris hadserege is – azaz a közvetett megközelítés taktikáját –, csakhogy mérhetetlenül gyengébb személyi és eszközállománnyal. A gerillacsoportnak is mindig ott és úgy kell támadnia, ahol az ellenség védelme a leggyengébb, illetve leginkább meglepetést lehet elérni, – miképp a világháborúban a német páncélosalakulatok is tették /igyekeztek tenni/ – csupán itt páncélosok és nehézfegyverzet nélkül. Azaz olyan hátránnyal, minek velejárója, hogy frontális ütközetben az ellenség kisebb erői is képesek lennének megsemmisíteni a gerillacsoportot. A gerillaharcosnak a meglepetés esélye nélkül nem szabad vállalkoznia semmire, és amint ez az előnye elmúlt, mielőbb el kell menekülnie. Ezért van az, hogy a gerillaharcosnak alkalomadtán jó antilopnak kell lennie: nem szabad engednie, hogy utolérjék a ragadozók. A gerillaharcos, ha teheti miután „ütött” egyszerűen odébb áll és ideális távolságban újrakezdve folytatja ténykedését. Ha ehhez a mobilitása aktuálisan elégtelen, akkor békés polgárrá alakul át, – ha a környezet baráti –, s úgy próbál meg felszívódni, vagy ha nem teheti, a természetben keres menedéket. A történelmi tapasztalatok szerint a természet a legjobb búvóhely, ezért is, hogy általában ezt veszik az egyik legfontosabb, a gerillaharcot befolyásoló külső körülménynek. (A mai Magyarország nagy részén és pl. a Délvidéken a terep csak közepesen, vagy kevéssé alkalmasnak sorolható be. Erdélyben, a Felvidéken és az Őrvidéken viszont a legtöbb tekintetben, ideálisnak nevezhető.)
A gerillaharcos taktikája
A gerillaháborúhoz – kezdetben – nem kell sok ember. Che ideális terepre (hegyvidék, őserdő) száz-százötven főben határozta meg a gerillahadsereg maximális létszámhatárt. Ennek az erőnek maximum harminc-negyvenfős csoportokban szabad tevékenykednie. Legideálisabbnak a nyolc-tizenkét fős operatív csapatokat tartotta. (A Kubai partizánháborúban – az 1956-os partraszállást követően – Castro és Guevara hadereje sem volt nagyobb –velük együtt – tizenkét fősnél.) Beépített területen természetesen ezek a számok még alacsonyabbak kell, legyenek. Ha a gerillaosztag nem a természetben, hanem – élve az esetlegesen meglévő, kedvezőbb körülményekkel – országúton mozog, akkor az osztag létszáma nyilván a gépjárműhöz kell, hogy igazodjon. Ha a gerillák száma el kezd duzzadni, akkor sem szabad az osztagok létszámát növelni, ehelyett az új osztagot kell létrehozni, s azokat egy-egy másik hadműveleti körzet benépesítésére, vagy az adott körzet egy darabjának átvételére kell felhasználni. A cél az, hogy idővel mindenütt legyen folyamatosan ténykedő gerillasejt.
Az Ír Köztársasági Hadsereg önkénteseinek kézikönyve a gerilla feladatait három dologban határozza meg: „(1) Aknázza alá az ellenség emberi és eszközforrásait. (2) Vezesse a nép ellenállását a megszállókkal szemben. (3) Törje meg az ellenség adminisztrációját, hivatalait.”
Az első alatt az ellenség fegyveres erőinek folyamatos zaklatását kell érteni. A második alatt a felvilágosító tevékenységet. A harmadik pedig az adminisztráció, a közlekedés, az energiaellátás, a gazdasági termelés, a hírközlés és az ellenséggel kollaborálók elleni támadásokat takarja.
Che Guevara és Fidel Castro - talán a leghíresebb gerillavezérek. Che gerilla kézikönyve alapolvasmány.
A Baader-Meinhof csoport (más néven a Vörös Hadsereg Frakció) 9 éven át működött a Németországi Szövetségi Köztársaságban. Megpróbálták megsemmisíteni a kapitalista rendszert, ám ez a cél – a gerillaharc megfelelő távlati koncepciója híján – megvalósíthatatlannak bizonyult. Tevékenységüket különösképpen az teszi érdekessé, hogy kizárólagosan városi közegben működtek.
A gerillaháború nem reguláris háború, de még csak nem is népfelkelés. A gerillaháború sokkal inkább azon – leginkább 20. századi – taktikák összessége, melyek az ellenséggel szembeni klasszikus csatározás nélkül próbálnak eredményt elérni. Mindenesetre von Clausewitz célmegjelölése azért – még napjainkban is – ideillik:
„Ha az ellenfél ellenáll akaratunknak, olyan helyzetbe kell kényszerítenünk, amely terhesebb számára, mint az az áldozat, amit követelünk; de e helyzet hátrányainak természetesen nem átmeneti természetűeknek kell lenniük, legalábbis látszólag, különben az ellenség ahelyett, hogy engedne, ki fog tartani; abban a reményben, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Éppen ezért a helyzete a háború folytatásával csak romolhat.”
A végcél az, hogy az ellenség biztonságtudata, gazdasági bázisa és tömegtámogatottsága végletekig meggyengüljön; s képtelenné váljon arra, hogy haderejét tetszése szerint mozgathassa. Ha ez az állapot elérkezett, az azt is jelenti, hogy a baráti lakosság feletti ellenőrzés tulajdonképpen már a gerillamozgalom kezében került. Hisz, az ellenséges erők – a reguláris hadseregek jellemzőiből fakadóan – csak kétféleképpen tehetnek: Vagy teljesen szétszóródnak – ha mindent védeni akarnak –, és az által lesznek könnyű prédává... Vagy összevonási körzetekbe rendeződnek, hogy lehetőséget adjanak maguknak tűzerejük érvényre juttatására, s ezáltal lemondanak szélesebb körű jelenlétükről. Addig a gerillaerők – melyek ugyebár a korábban ecsetelt taktika révén bárhol fel tudnak tűnni – egyre nagyobb katonai előnyre és egyre kiterjedtebb jelenlétre tesznek szert. A baráti lakosság feletti de facto ellenőrzés megteremti a lehetőségét, hogy a gerillahadsereg részint maga is ki tudjon állítani – maga mellé – egy nagy tömegű, fél-reguláris haderőt, amely a gerillahadsereg további támogatását élvezve, a mozgásában korlátozott ellenséges hadsereg részei felett már képes lesz nyíltszíni győzelmeket is aratni.
A Hồ Chí Minh vezette a vietnámi gerillahadsereg (Việt Nam Ðộc Lập Ðồng Minh Hội, vagy rövidebben Viet Minh) legyőzte a franciákat, majd (a Viet Minh utódja, a Mặt Trận Giải Phóng Miền Nam Việt Nam, rövidebben a Vietkong) az amerikai megszálló erőket is kiűzte az országból. A vietnámiak, a franciákkal szembeni sikereiket, kezdetben gerilla módszerekkel érték el, míg végül, 1954-re képessé válta a nyíltszíni győzelem megvívására is.
Reguláris és fél reguláris csapataik hadműveletei – az amerikaiakkal szemben –, több mint 80%-os arányban végződtek vereséggel. Azaz abben a konfliktusban már jóformán csak a gerilla hadviselés hozta az eredményeket.
Herpetotheres Cachinnans
