Nemrégiben, arra az elhatározásra jutottam, hogy hosszú kihagyás után, megnézem a televízióban az esti híradót. Javíthatatlan idealista vagyok, így titkon abban bíztam, hogy legalább a tálalás színvonala javult valamit, hiszen a tartalommal – egyelőre – úgy sem lehet sok mindent tenni.
Bekapcsoltam a készüléket, a távirányítót lettem az íróasztalra és kényelmesen végigdőltem a kanapén. Röpke tíz perc elteltével, százhúszadszorra is be kellett látnom, még mindig van hova süllyedni.
Majd feltűnt a képernyőn egy nem túl fotogén fiatalember –valami szóvivő vagy micsoda- és sűrű nyökögés, „ő..ő - á..á” közepette, a következőket mondta: A Kormányunk minden cselekedetét, a haza és nemzet iránti felelősség és szolgálata hatja át. Hosszú évtizedeken át megalázták, kihasználták és becsapták népünket. De most, itt vagyunk mi, akiket az emberek felhatalmaztak arra, hogy végre tegyünk igazságot, hozzuk el, a jólét, a becsület és a tisztesség korát. Az emberek boldogulását, egy szebb és jobb jövőt akarunk elérni, de ehhez az is szükséges… Eddig bírtam, kész, elzsibbadt az agyam és készültem felpattanni a távirányítóért, hogy véget vessek ennek az ömlengésnek, mikor a szóvivő, nem kis meglepetésemre így folytatta:- hogy egyszer és mindenkorra vegyék tudomásul, mi nem tűrünk el semmiféle kritikai hangot, mindenki állítsa a beszélőkéjét takarékra. Tudja meg ország-világ, itt nem játszunk demokráciásat. Aki sokat ugrál, úgy bevágjuk a börtönbe, hogy rározsdásodik még a műanyag lakat is. Aki mellénk áll, azt egy kicsit felemeljük – nem nagyon, nehogy elszemtelenedjék –, hogy szolgálhassa az államot, ami természetesen mi vagyunk. Remélem, világosan fogalmaztam meg a Kormány üzenetét. Elmondom még egyszer, lassan, hogy mindenki megértse: - Mi elnyomó hatalom vagyunk. Kizsákmányoló pénzéhes harácsolók, szegény és életellenesek, szadisták, álszentek, képmutató hazugok.
Kezdeti meglepetésem előbb döbbenetté, majd valami eddig nem tapasztalt borzongássá változott. A szavak, már csak, mint távoli visszhang, jutottak el a fülemig. Szédülés és hányinger fogott el, rosszul voltam. Annyira rosszul, hogy verejtékben úszva, hevesen zakatoló szívvel, de felébredtem. Elaludtam s csak álom volt az egész. A tévé reklámban, éppen egy jól szituált fiatalember, frissen- vidáman, arcán a debilek elégedett vigyorgásával, a dédnagypapa felbecsülhetetlen értékű, színarany zsebóráját csapta be a zaciba, amit azért mégis csak felbecsültek. Kikapcsoltam a készüléket és eltűnődtem azon, vajon mennyi lenne azon országoknak a száma, ahol a hatalmat gyakorlók – ha csak egyetlen napra is – krónikus igazmondási kényszerrel fertőződnének meg? Hányan határozhatnák meg, saját működésüket, az álomban elhangzottakhoz hasonlóan?
Meggyőződésem, hogy világban nyitott szemmel járó, kérdező, kétkedő, tehát gondolkodó ember számára, ez nem lehet kérdéses.
Vajon létezik-e Földünk sok száz országa között, csak egy is, amelynek vezetői elismerik, hogy ők bizony elnyomják a jónépet, kizsákmányolják az embereket, a demokráciát, a szólásszabadságot, meg egyenesen büntetik? Létezik, vagy létezett-e valaha ilyen ország? Úgy gondolom, ilyen ország nincs és nem is volt. Ha lenne, vagy lett volna, bizonyára sokat hallottunk volna felőle, mint szélsőségesen kirívó példáról.
Valamennyi hatalom, a legvéresebb kezű diktatúrától kezdve, a végletekig erőltetett toleranciától és ultraliberalizmustól már szenvedő - vergődő államalakulatokon át, egészen a még viszonylag jól működő kapitalista rendszerekig, egyszerűen fogalmazva: hirdeti önnön nagyszerűségét, népének-nemzetének legjobbat akaró szándékát, a béke, a jólét és a demokrácia zászlóshajójaként definiálja magát. Így aztán, ezek a hatalmak, annak dacára, hogy számtalan dologban nem értenek egyet, kusza kapcsolatrendszereik nem ritkán súrlódásokhoz, kisebb-nagyobb konfliktusokhoz vezetnek, egymás legitimitását azonban, feltétlenül elismerik, és ha egyébbel nem is –ha a másik országban súlyos politikai helyzet áll elő- passzív magatartásukkal, „tiszteletben” is tartják azt. Akad persze néhány retinens ország is, amelyek az ún. Nyugati típusú demokráciát nem tartják követendő modellnek, ők járják a saját útjukat – szintén abban a meggyőződésben, hogy az övék jobb, mint a többieké. Egy dolog azonban, közös bennük. Az éppen regnáló hatalommal szemben fellépő embereket –most nem feltétlenül fegyveres ellenállásra gondolok, mert ők erre amúgy is fel vannak készülve- zaklatni, háborgatni, üldözni fogják, „jobb” esetben, az adott állam, ördögien megszerkesztett bürokratikus gépezete bedarálja őket a többi közé a levesbe. Fura egy dolog ez…
„…Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése. E jogok: A szabadság, a tulajdon, a biztonság, és az elnyomással szemben való ellenállás. Senkit meggyőződései és vallási nézetei miatt háborgatni nem szabad…” /részlet, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatából, kelt: 1789./
De hát könyörgöm, akkor ki az elnyomó, ha senki sem elnyomó? Mert akik szabadságuk megnyirbálását, meggyőződéseik miatt való háborgatást, kizsákmányolást és elnyomást kiáltanak, azokat a hatalom rögtön bűnözőnek titulálja, és ha nem találnak okot, akkor kreálnak, de mindenképpen bíróság elé citálják, és még szerencsésnek mondhatják magukat, ha nem varrnak a nyakukba, egy jó kis hazaárulást vagy terrorizmust, netán a kettő kombinációját. A hatalom szempontjából minden kritika, támadást jelent, minden megnyilvánulás, ami nem egyezik az ő érdekeivel, uszítás – gyűlöletkeltés – minden egyes utcai demonstrációban potenciális veszélyforrást látnak. Sokszor nem is engedélyezik őket, mondvacsinált okokra hivatkozva. Ha esetleg mégis, előfordul, hogy kiképzett provokatőröket küldenek be, a tüntetők- felvonulók közé. Ekkor már meg is van az ok, az oszlatásra, a demonstrálók szétverésére és persze arra, hogy a jövőben miért nem fogják engedélyezni egy újabb esemény megrendezését.
„Ha majd a szellem napvilága beragyog minden ház ablakán…”- írta Petőfi, egyik remekművében. Na, kérem szépen, pontosan ez az, amitől az összes hatalom tart. Ugyanis egy felvilágosult, a kultúra iránt fogékony, művelődő népet, rendkívül nehéz irányítani egy olyan hatalomnak, amelyik az embereket eszközként kezeli, fel és kihasználja, majd a szemétbe dobja őket. Ne legyenek illúzióink: bolygónk közel összes országa – minden elismerésem, annak a néhány kivételnek – ember, szabadság és kultúraellenes. Globális szinten is megfigyelhető, hogy az igazán értékteremtő, gondolkodásra ösztönző, az embereket újra élő közösséggé kovácsolni igyekvő kulturális kezdeményezéseket, mennyire nem támogatja egyik kormány sem. Sőt, a még meglévő kevéske nívós kulturális intézményt, a legnagyobbaktól kezdve, egészen a legkisebb klubokig, alkotóműhelyekig, vagy egyáltalán nem támogatja /már amennyiben valaha is támogatta,/ vagy olyan adminisztratív technikákat alkalmaz velük szemben, hogy azok előbb- utóbb, kénytelenek lesznek bedobni a törülközőt. Egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy valamely intézményt, szerveződést, társulatot stb., melyet a hatalom gyanúsnak vagy különösen veszélyesnek tart, nemes egyszerűséggel betilt.
A hatalom mindig paranoiás. Ott is ellenséget lát, ahol nincs. Megelőző csapásait, a fizikának azon alaptételére építi, miszerint minden erő, a legkisebb ellenállás irányába hat. Ez valóban így van és ez igazából nem büntetés, hanem kivédhetetlen törvényszerűség. Sajnos, az emberek többsége, e törvényszerűség igája alatt nyög már jó ideje, és szenvedhet ott még nagyon sokáig, ha nem kap sürgősen erőre. Ezt az erőt csak be kellene fogadni, hiszen ingyen van, nem kell érte adni semmit, mert nem a világ, és nem a hatalom, ócska kacatjairól van szó, amivel jellemző módón, csak ők kalmárkodnak.
A hatalom kihasználta a technika robbanásszerű fejlődését, melyet az emberiség sem morálisan, sem pedig az egyéni erkölcs vonatkozásában nem tudott – nem tud követni. Aljas, sötét céljaikra fordították a tudomány vívmányait. Az elképesztő mennyiségű tévé csatornából, a csicsás bulvárlapokból, értéktelen, vacak, bóvli információkkal, érdekességként feltüntetett szeméthegyekkel árasztanak el bennünket. Ez sem új dolog persze, Machiavelli már jó ötszáz évvel ezelőtt megfogalmazta a tömeg figyelmének elterelésére, lekötésére, az ilyen jellegű módszerek lényegét és fontosságát, ami által sokkal kezelhetőbbé válik az istenadta nép. Napjainkban ezt az elbárgyúsító technikát, agymosásnak is nevezik.
Sajnos mostanában úgy áll a helyzet, hogy a hatalom birtokosai – úgy általában – egy kicsit hátradőlhetnek. Mert valóban nagy sokaság az, akikkel sikerült elhitetniük, hogy az általuk sulykolt álkultúra, álinformációk, álszórakoztatás, teljessé teszi az életüket sőt, csak attól lesz igazán teljes. Sikerült elhitetniük személyes szabadságuk illúzióját is, vagy legalább is azt, hogy így gondolkodjanak: – mesebeszéd, szabadság – mint olyan, nem is létezik.
A tömegek ilyen mértékű, mesterségesen előállított rezignáltsága, a hatalom malmára hajtja a vizet. Világszerte megfigyelhető, hogy a hatalom egyre kevésbé törődik, a demokrácia és a szabadság látszatának a megtartására. Megtehetik ezt, éppen az előbb említettek okán. Az orwelli sötét jövőkép – amit eddig pusztán zseniális írói fantazmagóriának vélhettünk – megvalósulni látszik. Művészi produktumokért, a szólás szabadságának gyakorlásáért, soha el nem követett, le nem írt, ki nem mondott dolgokért, súlyos börtönéveket – évtizedeket osztogatnak. A hatalom ex katedra kijelenti: - aki nem hajlandó a nyájhoz tartozni, az szabotőr. A szabotőröknek pedig belelát a fejébe, ismeri a gondolatait és azok rossz, destruktív gondolatok, ez pedig nem engedhető meg.
Gondolatrendőrség, gondolatbíróság, a gondolatbűnözők ellen. Ellehetetlenítés, tönkrezúzás, rabság. Mindezek ma már nem csak gondolati síkon, hanem a gyakorlatban is bevetett eszközök a fekete bárányokkal szemben. Senkinek ne legyenek illúziói, a hatalom célja a kultúra, a felvilágosodás, az önálló gondolkodás, illetve az ezt terjesztő emberek megsemmisítése. Aki érintettnek érzi magát ez ügyben, jól teszi, ha szó szerint veszi a megsemmisítés szót. Hiszen, ha a folyamatos lelki s fizikai nyomás, koncepciós perek sorozata, és az állami terror mind nyíltabb alkalmazása sem lesz elegendő ahhoz, hogy bekényszerítse a kultúra huszonegyedik századi forradalmárait, a szabadság harcosait, az agyhalottak népes tábora, akkor már fizikai létezésük eltörlése lesz a hatalom elsődleges célja. A végső megoldás.
Egy kicsit gondoljunk bele. Sok olyan világhírű költő, író, polihisztor élt és alkotott olyan műveket, amelyekért manapság rengeteg országban, így nálunk is, előbb meghurcolnák, bíróság elé állítanák, majd szépen /ahogyan az a forgatókönyvben szerepel/, jól becsuknák őket a dutyiba. Abból a sok zseniális emberből, amennyiben csak Petőfi Sándor és József Attila munkásságára vetünk egy pillantást, a mostani hatalom – ha csak ideiglenesen és kizárólag kettejükre vonatkoztatva is – de nagy valószínűséggel, visszaállítaná a halálbüntetés intézményét.
Joggal vetődik fel a kérdés, akkor hogyan lehetne felébreszteni a tömegeket, mi lenne az a technika, az a hatásos módszer, amivel érdemben megszólíthatóvá válnának az emberek? Sajnos a társadalom e legszélesebb rétege, érdemi módón nem szólítható meg, nem aktivizálható, mivel az cselekvést, vagy akár a legkisebb szellemi erőfeszítést igényelné az alanytól. A politikai pártok, amikor azt állítják, hogy nekik sikerült valamilyen nagy népi – nemzeti összefogást elérniük, nem mondanak mást, mint hogy demagóg, populista kampányt folytattak, amelyben egy mézes-habos, matyó mintás, agyonretusált operett világot vetítettek a tisztelt választók elé – mintegy jövőképet! – amiért persze az égvilágon semmit sem kell tenniük, csak a megfelelő helyre húzni az ikszet.
„ A közömbösség a lélek legsúlyosabb betegsége.”- mondotta egykoron a bölcs Fénelon, s ez mai világunkra nézve, különösen igaz. Sajnos az emberiség, százalékarányát tekintve nem elhanyagolható része – a felülről jövő tudatos butítás eredményeként – már túllépte a közömbösség határait. Ez a tömeg, hasonlatos lett ahhoz a halálraítélthez, aki habár nem követett el bűnt, még sincs semmi kifogása az ellen, hogy felakasszák. Amennyiben ez a tendencia folytatódik, akkor nincs már messze az idő, mikor lelkesen meg is megtapsolja majd, önnön halálos ítéletét.
Amennyiben az előbbiekben – ha csak nagyvonalakban is – felvázolt állapotot vesszük alapul, joggal aggódhatunk és tehetjük fel a kérdést: akkor tehát nincs kiút, legyen meg aminek meg kell lennie, utánunk a vízözön?
Egy régi viccecske még az „átkosból”: «Elvtársak – mondja a párttitkár a taggyűlésen – két út áll előttünk, ebből az egyik járhatatlan, a másik az alkoholizmus.» Napjainkra az a paradox helyzet állott elő, hogy a tömeget, erre a bizonyos járhatatlan útra terelte a hatalom, és ezen az úton kommandírozza a szakadék irányába. A valóság felé forduló, megfelelő rálátás hiányában, a tömeg hovatovább bárgyú közönnyel bandukol végzete /végzetünk/ felé a rózsaszín ködben. Ez a rózsaszínű köd, nem más, mint az alkohol, a kábítószerek, a műanyag (anti-)kultúra folyamatos becsepegtetése, persze intravénásan. Olyan hősöket, sztárokat, ideálokat állítanak az emberek elé – mintegy etalonként –, akik közül, ha egynek a nevét is ki kellene írnom, minimum, tömény ipari salétromsavban volna muszáj megmosni a kezemet, pedig nem vagyok finnyás. Igazi kihívás, egy ilyen helyzetben felvállalni a fényt hozó kulturális szabadságharcot. Végletekig elhivatottnak kell lennie annak, aki e rezignált társadalmat ki akarja zökkenteni tespedt közönyéből. Aki világosságot akar vinni az emberek közé, annak önmagának kell fáklyává válnia. A tömeg előtt haladni, mutatni az utat, meleg adni a vacogóknak, és ahol kell, felgyújtani a fertőző szemétdombokat.
Ez, a létező legnehezebb feladatok egyike. Olyan sokaságot kell kivezetni az egyre sűrűbb sötétségből, akiktől –úgy általában- sem hálát, sem köszönetet nem lehet remélni. Gáncsot és árulást annál inkább. Éppen ez benne a szépség, ez a nagy kihívás, aminek a végső sikeréhez bizony-bizony, olykor magának a fáklyának is csonkig kell égnie…
Egy végletekig manipulált tömeget kell, az arra predesztinált keveseknek kivezetnie a káoszból a szabadságba. Ez a tömeg zsarolva van a hatalom által: múlttal, érzelmekkel és jövővel. Ez a tömeg meg van félemlítve – a nélkül hogy ennek tudatában lennének – általánosítással, elérendő cél hiányában, a tehetetlenség önszugessziójának érzésével.
A legnemesebb dolgokat, mindig kevesek vitték véghez. Most sem elsősorban hősökre van szükség, sokkal inkább olyan elhivatott emberekre, akik saját környezetükben merik vállalni a valódi kultúra, a fel és megvilágosítás nehéz munkáját. Ne feledjük el, majdan az igazi győztesek neve, nemcsak kőbe, hanem a szívek táblájába is be lesz vésve. Akik megszólítva érzik magukat, azoknak adjon reményt az, hogy az igazság velünk van, s ha ehhez erős akarat és kitartás is párosul, akkor el lehet venni a hatalmasoktól a botot is hozzá. Ahhoz hogy a rémálom csak álom maradjon, viszont az ébrenlét szörnyű valósága is tűnjön végre el, azonnal munkához kell látni. Jelenleg az egész világ forrásban van, és a szemetje egy része most jött a felszínre, aktuális tehát sürgősen eltávolítani onnan.
Mintegy figyelmeztetésként, ide kívánkozik William Shakespeare aforizmája, amely így szól: „ A jó szándék hamar elszáll, ha nem követi gyorsan a tett.”
Glin-Shaira Ferenc
