A lőpor talán az emberiség egyik legfontosabb felfedezése, amely –szépen lassan, teljesen átalakította a hadviselést. Érdemes hát pár pillantást vetni a történetére.
Felfedezése, elterjedése
A lőport, mint az köztudott, a kínaiak találták fel –valószínűleg a XI. században. Katonai alkalmazása, már kezdettől izgatta őket, ám tekintve, hogy problémás volt az alkotóelemeknek mind a tisztasága, mind pedig a keverési aránya így ezek az eredmények nem jelentkeztek azonnal; papír, illetve bambuszcsövekbe töltött puskaportölteteik sem bombaként, sem lőfegyverként nem állták meg a helyüket. A XIII. századig kellett arra várni, hogy a lőpor felnőjön a katonai alkalmazáshoz. A sors iróniája, hogy először a Kínát leigázó mongol hadsereg rendszeresített lőpor alapú fegyvereket. Ezek alapvetően két fajták voltak: lőpor alapú – immár fém – lándzsa/nyílvetők, illetve puskaporral tömött fémgolyóbisok – kanóccal ellátva –, azaz de facto kézigránátok.
Európába is a mongolok révén jutott el a lőpor alapú technológia. A XIII. század során a Közel-Keletre rátörő Timur Lenk hadserege nagyszámú könnyűtüzérségi eszközt alkalmazott, amit aztán átvettek az őt legyőző arabok, akiktől aztán az ismeret később eljutott Európába is. (Érdekes, hogy a technológia, annak ellenére sem, került át közvetlenül, a mongoloktól az európaiakhoz, hogy európai hadak számos alkalommal maguk is találkoztak a hódítók tűzfegyvereivel.)
A lőpor alkalmazásának ázsiai fejlődése, a következő századokban, jelentősen lelassult. A kínaiak még javítottak kicsit ágyúik minőségén, a koreaiak a XVI. században meg már katonai célokra is alkalmaztak rakétákat, de a fejlesztések zöme már a kor Európájában született.
Egyes – magukat makacsul tartó – nézetek szerint Franciaországban, a mongoloktól függetlenül találták fel a lőport. Mindenestre az tény, hogy a XV. század elején Európában ugyanolyan háromcsövű „puskákat”, majd „kézi ágyúkat” használtak, amelyek a XIV. század végén váltak igencsak elterjedté Kínában. (A képen huszita harcos.)
A lőpor összetételének feljavítása
Európában szép lassan felismerték, hogy az az alapvető probléma a kínai lőporral, hogy kevéssé hatékony az összetétele; abból következik túlzottan alacsony robbanópotenciálja. Az alacsony robbanópotenciál legfőbb oka az volt, hogy a robbanópotenciált tulajdonképpen biztosító összetevő, a kálium-nitrát (más néven salétrom) nem volt a természetben sem kellő tisztaságban megtalálható. (A kálium-nitrát magas hőmérsékleten, magas páratartalom mellett, bomló ürülékben található meg, ám sajnálatos módon abban sem kellő tisztaságban, ezért igazán használhatóvá csak vegyi tisztítással tehető.) – Elsőként tehát ezt kellett megoldani. Talán fölösleges kémiaórát tartani, annak közléséhez, hogy ezt végül sikerült is megoldaniuk, a kálium-nitrát, a XVII. század elejére, szinte már vegytiszta formában került előállításra. (Műtrágyaként ma is kapható a teljesen vegytiszta kálium-nitrát.)
Lévén a lőpor másik két összetevőjével: az alacsony gyújtáspontot biztosító kénnel, és a gyújtást adó faszénnel hasonló gondok nem voltak, így már csak a gyártási eljárás és az összetételi arány javítgatása maradt hátra. Az ideálisnak tartott keverési arány Kínában, a X. században még csak 50% kálium-nitrátot tartalmazott. Európában a XV. században a 75% kálium-nitrátot, 13% ként, 12% faszenet tartották ideálisnak, míg a XIX. végére az arányok már 74-10-16-ra, illetve 74-12-13-ra módosultak. Ma a 77-13-10-es arányt tartják a lehető legjobbnak. (Az utóbbi arányok kapcsán meg kell jegyezni – hogy a gyakorlatban –, tekintettel arra, hogy minőségét tekintve általában sem a faszén, sem a kén nincs olyan fokon, hogy ilyen alacsony aránnyal tökéletes robbanást vigyenek véghez, így azok arányát érdemes pár százalékkal magasabban tartani.)
(Azt hiszem nem vétettem a közjó ellen ezen arányok közlésével. Aki szerint mégis, annak ajánlanám figyelmébe Fekete István Egri Csillagok című regényét, melyben Dobó István és Bornemissza Gergely is értekeztek a feketelőpor ideális arányairól. - Ők a 75:10:15-ös arányra jutottak.) 
Granulált lőpor.
Mivel a lőpor alkotóelemei különböző fajsúlyúak, így szállítás során hajlamos rétegekbe rendeződni, s ezáltal – a keverési arányt tönkretéve – robbanóképtelenné válni. Európában a probléma megoldása érdekében lőpormalmokban őrölték nagyon finom – liszt szerű – porrá a lőport, amit azután szemcsésítettek, „véglegesen” rögzítve ezáltal a lőpor összetevőinek egyenletes elosztását. (A szemcsésítés során a port – tömény – alkohollal elkeverték, majd szita segítségével „szemcsésítve”, megszárították.)
Vissza Ázsiába
Mikorra a lőpor, illetve a lőporos fegyverek visszatértek Ázsiába (1543 – Japán), már jóval erősebbek voltak, mint a XIII. században. Ezt a lőpor összetételének javítása, illetve a fegyverek csőhosszának növelése, illetve elsütő szerkezetük újragondolása együttesen okozta. Japánban rögtön hatalmas sikert is értek el az európai muskéták, a század végére az állandó polgárháborúsdit játszó japán seregeknek immár 1/3-a volt tűzfegyverekkel felszerelve, míg ez az arány példának okául Nagy-Britanniában is csak 1/4-es volt. Mindennek fényében aligha tudható be csodának, hogy Japán a későbbiek során miért is léphetett be maga is a gyarmatosító hatalmak közé.
A lőpor mára elavult robbanószernek számít, de fontos előnye, hogy olcsó, könnyen beszerezhető és vagy százszor hatékonyabb, mint a benzines palackok.
Herpetotheres Cachinnans
