HTML

magyargerilla

Az oldal alkotói küldetésüknek tekintik: 1. emlékeztetni a Hazával és a Haladással szembeni alapvető kötelezettségekre 2. módszertani kisokos nyújtani egy majdani felszabadító háborúhoz.

gerilla02

ha érdekel...

(közvetlen kapcsolat: magyargerilla@freemail.hu)

Friss topikok

ROVATOK

Kárpátalja, lehet hogy itt az idő?

2014.03.01. 00:24 :: Herpetotheres Cachinnans

Minden hazafi készüljön, bármikor eljöhet az idő! Ha Ukrajnában kitör a háború, ismét lehetőséget kapunk Istentől, hogy országunk egy részét visszaszerezhessük! Ukrajna egy soknemzetiségű állam, amely a háború szélén áll — szétszakadás vár rá. Nem fogja megúszni, mert a történelem eddig sem kegyelmezett, egyetlen hasonló államnak sem. Aki figyeli az ukrajnai eseményeket, és bír némi történelmi rátekintéssel, valamint úgy általában képes helyesen megítélni a jellemző történelmi tendenciákat, aligha kételkedhet ebben. Rajtunk magyarokon áll, hogy ezúttal is kihagyunk-e még egy kedvező revíziós lehetőséget, miképp tettük azt a '90-es évek során a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásakor, avagy épp a Koszovói háború idején.

karpatalja_1.jpg

 

Mi ma Ukrajna?

"Egy bukott állam, bűnözői klánok konglomerátuma." — ahogy a neves orosz tévés személyiség Mihail Leontyev megfogalmazta.  Gazdasága több, mint húsz éve már, erősen csökkenő tendenciát mutat. Népessége is gyorsan fogy: míg 1993-ben még 54 millió ukrán volt, addig 2013-ban már csak 43 millióan voltak. Ám Ukrajna, Oroszország számára, még így is vonzó földdarab. Hiszik ugyanis az oroszok, hogy a régi Oroszország — a Rusz —, nagyrészt pont a mai Ukrajnát jelentette, s ennek megfelelően az ukrán etnikum nem is lehet több holmi kitalációnál. (Aki a két nyelv közti "nagy-nagy" különbségeket ismeri, könnyen megértheti eme logika alapját.) Továbbá, emlékükben őrzik még az Ukrajnáért, azért a régen sokat dicsért földdarabért, hősi halált halt sok-sok híres orosz és kozák hős nevét — köztük, például a Gogol által megformált, és nemrég filmre is vitt: Tarasz Bulbáét.
De még ha nem is lenne ez a régi, nagy orosz vágyódás Ukrajna birtoklására, akkor is be kellene lássuk, hogy Csecsenföldnél (amelyért a szinte folyamatos háborúzást is vállaltak), illetve Dél-Oszétiánál és Abháziánál (amely "államokat" anno a grúzoktól megvédtek),  avagy akár a mostanában majd teljes flottájukkal védett, s szakértőkkel, pénzel és fegyverekkel is bőven támogatott Asszad vezette Szíriánál is, vagy százszor többet ér Oroszország számára.  Nem csak mérete és ásványkincsei, avagy az ott élő 8 millió orosz miatt, hanem katonai, nagyhatalmi megfontolások alapján is. Ugyanis az orosz katonai vezetők — a több évszázados tapasztalat alapján — úgy vélik, az orosz törzsterület védelméhez — nyugatról —, Belorusszia katonai birtoklása mellett (ami megvan), Ukrajnára is szükség lenne.

Kelet-Ukrajnát és Krímet oroszok lakják, míg a nyugati vidékeket lengyelek, ruszinok, románok és magyarok. Ha a két nagy "ukrán" párt: a Szabadság és a Régiók pártjának a fő ellenpontjait nézzük, akkor azt kell lássuk: a Régiók Pártja — amit Janukovics vezet — valójában az oroszok és kisebb nemzetiségek pártja, szemben az ukrán "többséget" képviselő Szabadság párttal, akiket a kisebbségek közül, csak a krimi tatárok támogatnak.

Akkor hát miért is létezik még Ukrajna? Igazság szerint csak azért, mert egykoron voltak atomfegyverei. 1994-ben, pont a mi szép Hazánk fővárosában írták alá a neves dokumentumot , minek után Ukrajna átadta — Oroszország számára — teljes nukleáris arzenálját; cserében pedig Oroszország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság, garantálták Ukrajna függetlenségét és biztonságát. De hát az ilyen papírok, semmit sem érnek, ha ott van egy nagy lehetőség!

a-regionalis-nyelvek-ukrajnaban-rozsaszin-orosz-lila-orosz-es-krimi-tatar-zold-roman-kek-mag.png

Ukrajna nyelvi körzetei. A regionálisan, nemrég még használható nyelveket mutatja.

 

Mi folyik Ukrajnában?

Az egész azzal kezdődött, hogy Janukovics (Régiók Pártja) ahelyett, hogy aláírta volna az Európai Unióval a társulási szerződést, inkább egy vámuniót írt alá Putyinnal. És már-már az is szóba került, hogy az Orosz-Belorusz Konföderáció (aminek Putyin a miniszterelnöke) esetleg kibővülhet Ukrajnával is. Ezen szép barátkozás nyugalmát törte meg a Szabadság Párt által utcára vitt tömegek haragja. A rendőrség és a belügyesek elbuktak, majd többnyire át is állt hozzájuk. Janukovics végül már ejtőernyősökkel akarta szitává lövetni a tüntetőket; de ez se ment, mi több a parlamentben egyszerűen megpuccsolták. Menekülnie kellett Kijevből, mert körözést adtak ki ellene, így aztán végül is Moszkvában lelt csak menedékre.

Ennyi, az a felvonás az, amit nyugaton forradalomnak tekintenek.

Ám Moszkvában senki sem hívta ezen eseményeket forradalomnak. Megírták a lapok, s bemondták a tv-ben is, hogy a Szabadság Pártot és a csőcseléket a nyugat fizeti; akik meg Janukovics elűzése után kormányt alapítottak, nem mások , mint terroristák.  S hogy a hatalom se maradjon csak a szavak szintjén, elrendelték a hadsereg mozgósítását is.

Kijevben sem voltak restek: betiltották az orosz tv-adókat (amúgy a magyarokat is), és a Régiók Pártját. Mi több! Oleg Tjagnibok, a Szabadság Párt elnöke, azt is bejelentett, hogy elkezdik az ország orosztalanítását. S egyszersmind az orosz mellett, a többi, így a magyar nyelv — korábban megengedett — regionális használatát is betiltották. Szóval Kárpátalján ismét nem lehet magyar nyelven, még csak egy misét sem elmondani az anyanyelvükön, a híveknek.  Valamint — természetesen — ők is mozgósítást rendeltek el, behívva — a tartalékosokon túl — újoncokat ezreit is.

Persze Putyin nem vonulhat be, pusztán csak Juscsenko védelmében. Nem is érné meg neki, hisz ha visszaültetné Juscsenkót, Ukrajnát is egyben kellene hagynia. Ellenben az orosz külügy inkább olyan nyilatkozatokat tett, amiben leszögezte, hogy Oroszország megalkuvás nélkül védi "az orosz honfitársak" érdekeit, ami azért is érdekes, mert 2008-ban, Grúzia kapcsán is orosz honfitársai védelmében lépett fel. Továbbá, emellett kijelentették azt is, hogy ha úgy alakul, Ukrajna felosztásának a lehetőségét sem zárják ki. Aggodalmukat fejezték ki az emberi jogok ukrajnai állapota miatt.
Az orosz média,  és a külügy, felszólalt a nyugat-ukrajnai nemzetiségek: a lengyelek, a románok, a ruszinok és a magyarok érdekében is! Az orosz források kiemelték, hogy lévén a magyar kisebbség kötődik leginkább az anyaországhoz, így Ukrajna felbomlásának esetén a Kárpátalja leszakadása, akár az elsők között is megvalósulhatna.

610xfd.jpg

 

A polgárháború első összezördülései

Az ukrajnai oroszok többsége nem orosz állampolgár, mert ez eddig a Szabadság párt többé-kevésbé sikeresen akadályozni tudta az efféle tendenciákot. Nos, ezen az oroszoknak javítani kellett: elrendelték az igazolványok gyorsított kiosztását, mindenek előtt a Krím-félsziget területén. A Krím amúgy is minden orosz szíve csücske. Kedvelt üdülőhely és az ott van Szevasztopol is, az orosz Fekete-tengeri Flotta bázisa. (Amelyről amúgy, a Szabdság Párt vezetői korábban úgy nyilatkozott, hogy mihelyst ismét kormányra kerülnek, elküldik onnét az oroszokat, felmondva a 2042-ig érvényes bérleti szerződést.)

Az oroszok, a keleti országrészben az utcákra mentek, s több tucatnyi halálos áldozatot követelő, zavargások indultak meg. És ami még fontosabb: ország szerte szabadcsapatok szerveződésébe kezdtek.
Nyugaton és Kijevben a Szabadság Párt és más nyugatbarát frakciók kezdett "önvédelmi alakulatok" szervezésébe. Ezek működését eddig több száz Lenin szobor, valamint számos oroszbarát és kommunista politikus halála jelezte.

Keleten az oroszok is nekiláttak egy fél-reguláris hadsereg megszervezésének. Ez az Ukrán Front nevet kapta. "Népi osztagaik" sportolók segítségével járják az ukrán vidéket, újoncokat toborozva. Jelenleg azonban ennek a szervezetnek a gerincét, keleten még leginkább csak a kozákok alkotják.  Ihor Csernoivanov kozák atamán közel tíz ezer fegyveres felett rendelkezik. Az Ukrán Front önkéntesei fekete-narancsszínű György-szalaggal jelölik magukat, s jellemzően orosz zászlók alatt gyülekeznek.

Középen: azaz Kijevtől keletre elkerülő vidéken, valamint Hárkovban, kissé még zavaros a helyzet, alighanem errefelé a legtöbb a halálos áldozat. Elsősorban a Janukovicshoz hű belügyes egységek végeznek errefelé nagy pusztítást. Ha túloznak is a híradások: hogy felégetnék a falvakat, megölnék a nyugat-pártiakat és megerőszakolnák a nőket, azért valami alapja csak lehet ezen állításoknak...

És végül, de nem utolsó sorban, nézzük a háromnegyed részben oroszok lakta Krímet, ahol is az orosz önvédelmi szervek 120 fegyverese elfoglalta a helyi parlamentet, kitette az orosz zászlót, és mereven elutasít minden tárgyalást, a helyi kormánnyal, illetve az ukrán rendőrsséggel. És nem csak a krími fővárosban, Szimferopolban ilyen a helyzet, hanem az egész Krímben. A félszigetre vezető utakat ugyanúgy védelmezik az orosz önvédelmi alakulatok, akár csak a társaik a parlament épületét, avagy a helyi reptereket. Ha ezekre a krími orosz állampolgárokra, az ukránok rálőnének, az Oroszországot, maga vállalta s hangoztatta kötelességei alapján, háborúra kényszerítené.  Alighanem ez is a szándék.

Ukrajna - Szimferopol - orosz zszl.jpg

 

Rossz-e ez?

Egyáltalán nem. Az oroszok folyamatosan hangoztatják, hogy a nyugat-ukrajnai kisebbségek ellen a — megfogalmazásuk szerint egyenesen hogy "fasiszta" — szabadság párti ukrán kormány, bűncselekményeket követ el. És az, hogy az orosz külügy nyilatkozatai szerint, Ukrajna felbomlása esetén, nyugaton is lehetnének változások, nagyon sok teret enged a fantáziának. De hogy ennyire ne is kelljen a fantáziánkra hagyatkozni, elég csak beleolvasni az orosz hírforrásokba: Kárpátaljával, mint potencionálisan kiszakadó területtel számolnak.

Tehát, ha elkezdődik a vérfürdő, itt lesz az ideje, hogy végre nálunk, magyar hazafiaknál, sem csak annyiban nyilvánuljon meg a honszeretet, hogy szépeket mondunk, hanem igen is hogy a fegyveres erőszak szaván. Mert csak is és kizárólag a fegyverek szava az, ami történelmet ír. Az oroszok nem fogják nekünk ajándékozni Kárpátalját, ha nem mutatatjuk ki, hogy az mennyire kell. Kárpát-Rusz, ahogy ők hívják, függetlenné lesz,ruszin vezetéssel, ahelyett hogy visszatérne Magyarország keblére, hacsak nem lépünk; és a ruszinokat magunk mellé állítva, nem vezetjük mi az ukránok elleni harcot.

Már csak az a kérdés, ki az a "mi"? Egy biztos, a magyar kormány és a Honvédség semmit nem fog tenni. Az egyetlen helyes döntés a felelős hazafiak részéről az lenne, ha maguk ragadnának fegyvert és szabadcsapatban egyesülve, maguk vennék kezükbe Kárpátalja sorsát.
Ha van valaki eme sorok olvasói között, akit érdekelne ilyesmi, hát szívesen venném megkeresését. Fogjunk össze, és szerezzük vissza azt a 12 777 km²-t!!!  

 

map_karpatalja.jpg

 
Herpetotheres Cachinas

 
Aki úgy gondolja hogy - ha ténylegen eljönne az idő -, szívesen lenne maga is önkéntes, az legyen olyan kedves és írjon! Szerveződjünk!
magyargerilla@freemail.hu
Alulról jövő kezdeményezés nélkül, ismét csak elszalasztunk egy nagy revíziós lehetőséget!

11 komment

Címkék: magyarország ukrajna háború polgárháború kárpátalja putyin hazafiak magyar nyelvű revízió oroszok felkelés nyelvhasználat visszacsatolás partizán juscsenko kiev szétesés önkéntesek krim fegyveres harc

Trianon mai szemmel

2012.04.23. 11:36 :: Herpetotheres Cachinnans

Trianon. Mi jut erről eszünk? De itt álljunk is meg egy pillanatra. A kérdés lehet nem is igazán jó. Talán így lenne helyesebb feltenni, hogy mi jut eszünkbe, nekünk, magyaroknak Trianonról. Mi jut eszünkbe nekünk, magyaroknak Trianonról? Az igazságtalanság? Egy katasztrófa? Egy nép meggyalázása? Nekünk, magyaroknak ilyen és ehhez hasonló gondolatok jutnak eszünkbe Trianonról. De mi okozta ezt a számunkra oly szörnyű katasztrófát. Először azt kell megnéznünk, mi vezetett a trianoni békeszerződésig.

 

A Trianonban megkötött békeszerződést ma a legtöbb történész egy több évszázados hosszú folyamat végpontjának tekinti. Ez a folyamat 1526-ban vette kezdetét, amikor az Oszmán Birodalom Mohácsnál vereséget mért a Magyar Királyság seregére. A következő évtizedekben az Oszmán Birodalom kiterjesztette fennhatóságát a Magyar Királyság egy jelentős területére, legfőképpen az Alföldre és a Dunántúlra. Az ezt követő mintegy 150 éves török uralom a hódoltság időszakaként vonult be a történelembe.

Az Oszmán Birodalom által megszállt ország részekről a magyar lakosság nagy számban elvándorolt. Ennél fogva ezeken a területeken a lakosság létszáma lecsökkent. A törökök kiűzését követően szembeszökő volt e területek alacsony népesség száma. Bár meg kell jegyezni, hogy a királyság teljes területét figyelembe véve a hódoltság ideje alatt nem csökkent le a magyarság létszáma. A XV. század végén 3,3-3,5 millió volt a lakosság száma, míg a XVIII. század elején 4 millió, tehát növekedés figyelhető meg. A problémát így a „lakatlan” területek okozták, nem a királyság lélekszámának csökkenése.

A törökök kiűzését követően a királyság a Habsburg Birodalomba került, mely az Oszmán Birodalomhoz hasonlóan kiterjesztette fennhatóságát a Magyar Királyságra. A gyéren lakott területek feltöltése igen fontos volt a Habsburgoknak, de természetesen a magyaroknak is. Az alföldi, illetve dunántúli területeket külföldi bevándorlókkal, valamint a magyar lakosság áttelepítésével kívánták kipótol. Ebből két féle vándorlási folyamat alakult ki. Egy külső és egy belső vándorlás. A belsőben a magyarok vettek részt, a külsőben pedig a külföldről bevándorlók. A bevándorlók kedvezmények sorát kapták, hogy letelepüljenek a Magyar Királyság területén, és ennél fogva igen nagy számban érkeztek is, főleg németek, szlávok, románok. A XVIII. század során a bevándorlók nagy tömege miatt a Magyar Királyság több nemzetiségű állammá vált.

A francia forradalom által hozott nacionalizmus a XIX. században Európa szerte elterjedt. Lassan a nemzetiségek is felfigyeltek rá. Hangoztatni kezdték összetartozásukat, különállásukat a Magyar Királyságtól, s mind több jogot követeltek maguknak. A magyar politikusok vonakodtak a követeléseket teljesíteni, mert igyekeztek az ország integritását szem előtt tartani. Emiatt elmérgesedett a viszony a magyarok és a nemzetiségek között. Az első világháború alatt a nemzetiségek mind jobban hangoztatták szuverenitásukat. A világháborúban aztán az Osztrák-Magyar Monarchia elbukott és a nemzetiségek lehetőséget kaptak, hogy saját államot alakítsanak. A lehetőséget a győztes antant hatalmak biztosították, akik Németország ellensúlyozására már alkalmatlannak ítélték a Monarchiát. Ezért feldarabolták több kisebb államra, egyrészt kielégítve a nemzetiségek követeléseit, másrészt, hogy az új államokkal ellensúlyozzák Németországot.

A Monarchiával együtt tehát a Magyar Királyság is elbukott. A trianoni békeszerződés aláírására 1920. június 4-én került sor. A békeszerződés értelmében Magyarország 282 870 négyzetkilométernyi területéből 189 907 négyzetkilométert vesztett el, 18 264 533 lakosából pedig 10 649 416 főt. (Horvátország nélkül.) Az 1000 éves Történelmi Magyarország élete ezzel véget ért. Ma már csak egy csonka, az 1000 éves kenyér formájú, magyar virtustól dagadó államra egyáltalán nem hasonlító magába roskadt Magyarország maradt.

A fentiekből kitűnik, hogy valóban egy hosszú és több rétű folyamat okozta Trianont. Logikusan merül fel a kérdés, mit lehet ellene tenni? A két világháború között a magyar politika fő célja a revízió volt, vagyis az elcsatolt területek visszaszerzése. Kezdetben ez kimondatlan volt, majd az 1927-es magyar-olasz barátsági szerződéstől, amikor egy erős hatalom támogatását szereztük meg, mind gyakrabban szót emeltek politikusaink a béke igazságtalan volta miatt. Az országban mindenki a revízió lázában égett. A magyar nép egyhangúan a teljes revízió mellé állt, vagyis valamennyi elcsatolt területet vissza akarták kapni. A politikusok ezt nem tartották igazán reálisnak a nemzetközi helyzet miatt, így ők a lehető legtöbb terület visszaszerzésére fókuszáltak.

Két irányzat bontakozott ki ebből. Az egyiket irredentizmusnak, a másikat revíziónak nevezték el. Maga az irredentizmus olasz eredetű szó, mely olyan politikai törekvés, mely idegen fennhatóság alatt álló területek visszaszerzését célozza meg, akár erőszakkal is. A revízió ellenben erőszakmentes. A nép tehát az irredentizmus, míg a politikusok a revízió mellett álltak.

A második világháború kapujában sikereket ért el a magyar revízió, mely meghatározóbb volt, mint az irredentizmus. Ennek eredményeként került vissza Magyarországhoz a Felvidék déli része, Kárpátalja, Észak-Erdély, valamint a Bácska, a Muraköz és a baranyai háromszög. A második világháborúban azonban ismét a vesztes oldalra kerültünk, így a valamennyi visszaszerzett területet elvesztettük. Sőt további három falut kellett átadnunk Csehszlovákiának az 1947. február 10-én aláírt béke értelmében.

Mi történt azóta a revízió ügyében? Erre egyszerű a válasz. Semmi. 1945/47 óta gyakorlatilag nem történt előre lépés a revízió ügyében, arról már nem is szólva, hogy senki sem emelte fel a hangját a trianoni békeszerződés ellen. Pedig felháborító dolgok történtek és történek folyamatosan, melyek a magyarság önérzetét a sárba tapossák. Nem is kell messzire mennünk, hogy ilyen esetet találjunk.

Emlékszünk 2009. augusztus 21-re, amikor Sólyom László nem léphetet be Szlovákiába? Biztos vagyok benne, hogy mindegyikünk emlékszik rá, abban meg különösen, hogy ez minden igaz magyart vérig sértet. Nevezett napon Sólyom László Révkomáromba akart átmenni, hogy részt vegyen Szent István szobrának avatásán, ám Pozsony diplomáciai levelében ezt egyszerűen megtiltotta. Az a Szlovákia tiltotta meg ezt, mely állam soha sem létezett. Az a Szlovákia, melynek mindenegyes négyzetmétere az 1000 éves Magyarország testéből lett kiszakítva. Ráadásul az különösen fájó, hogy egy Szent István szobor avatásától lett eltiltva a magyar államfő. Egyáltalán mi közük a Szlovákoknak Szent Istvánhoz? Másrészt a szlovák diplomácia, hogy veszi a bátorságot, ahhoz, hogy eltiltson akár csak egy magyart is attól, hogy egy magyar személy emléke előtt lerója a tiszteletét? Ami pedig különösen visszataszító, hogy ezt az Európai Unió áldásával tette Szlovákia. Pedig az Európai Unión belül mindenki szabadon utazhat, nincsenek határok. Ám úgy tűnik ez nem így van.

Számos hasonlóan sértő esetet lehetne még megemlíteni, de kérdem én, van értelme? Aki igazán magyarnak érzi magát, annak nincsen szüksége bizonyítékokra, melyek azt támasztják alá mekkora igazságtalanság volt Trianon. Az egyszerűen tudja, még akkor is, ha abban nekünk is komoly szerepünk volt.

Hogy mit lehet, mit kellene tenni ellene? Jó kérdés. Furcsa mód, ahogy közeledik a békeszerződés aláírásának 100. évfordulója ez a kérdés egyre aktuálisabbnak tűnik. De talán még jobb kérdés, hogy kik lesznek azok, akik szót emelnek ellene immár több mint félévszázados hallgatás után.

Fehér Lovag

Szólj hozzá!

Címkék: trianon történelem erdély béke igazságtalanság nemzetiségek

A magyar nemzet történelmi küldetései III. Félremagyarázással hazafiatlanságra nevelnek minket

2012.04.16. 13:09 :: Herpetotheres Cachinnans

 „A nyájas szavaktól félj, madárkám, ne a durváktól. A nyájas szavak becsapnak, meggyengítik az ember életrevalóságát, a durva szavak viszont, még ha túlzásba mennek is, megedzik. A nyájas szavak után veszedelmes dolog az utcára lépni: a legapróbb durvaság rémületbe ejt, a durvaság után viszont a nyájas szavaktól se kell félni: már nem tudnak becsapni.”

(Jevgenyij A. Jevtsenko)

 MINDEN HAZAFISÁG MÉLYÉN HÁBORÚ REJLIK, én ezért nem vagyok hazafi.” – mondta Jules Renard 19. századi francia író – nos, igaza volt. Nem a hozzáállásában, hisz az egyértelműen istentelen és hazaáruló, hanem a tény megállapításában. De egy nemzetet sem tett még naggyá pacifizmusa, mi több a pacifizmus elpusztítja a nemzeteket. A történelem során a civilizáció és a haladás – kivétel nélkül – csak a harcra elszántak erejével tudott előrébb lépni.

A PACIFIZMUS abból az alapelképzelésből indul ki, hogy az igazság szubjektív, éppen ezért senki nem kényszerítheti rá a „maga igazságát” a másikra, hanem tolerálnia kell „annak az igazságát” is. …Hihetetlen. Tényleg nem lehetne eldönteni, hogy pl. egy emberáldozatot megkövetelő politeista vallás, vagy pl. a kereszténység hirdeti-e az igazságos? Nem lehet egyértelmű mérleget vonni a Jézus magasztos tanításai és a lelki szférát – s vele együtt az erkölcsöt is – száműző ateizmus között?  Vagy, hogy a vallást mellőzzük, nem lehet azt eldönteni, hogy mi az igazságosabb, hogyha az állam gondoskodni próbál a polgárairól, vagy ha magukra hagyva – pl. a nagytőkésekre bízva –, cserbenhagyja őket? Nem lehet-e eldönteni, melyiknek van igaza: egy nemes eszmékért küzdő nemzetnek, vagy egy korrupt, a gazdasági érdekekért küzdő országnak? Nem lehet-e egyértelmű és éles válaszvonalat húzni az önző emberek és az önzetlen, sokszor önfeláldozó emberek közé?

Gonosz sugallatra jöhet csak nemleges válasz. Az igazság igenis objektív, egyhelyben áll, és sziklaszilárd alapjai vannak. Van jó és van rossz. Van Isten és van Sátán. Egyik oldalon az igazság, másikon a gonoszság. Szürke nincs. Aki nem ismeri fel, hogy a Sátán oldalán áll, az attól még gonosz marad, „tévedése” szinte biztos, hogy abból fakad, hogy nem is akarja meglátni a jót – egyszerűen nem akar helyesen cselekedni.

A fentiek nem azt jelentik, hogy az emberek 99%-a gonosz lenne. Meggyőződésem, hogy az emberek egy tekintélyes hányada (ha nem is a többsége) jó. Itt egy összetett problémához érkeztünk, lévén, hogy akkor miért nem képesek jól cselekedni? Egyes alapvetően jó emberek más-más okból nem viselkednek helyesen. Az ok lehet a környezet visszahúzó ereje, ami alatt gonosz személyek közvetlen hatása épp úgy értendő, mint a liberális, szocialista, vagy konzervatív bőrökbe bújt, nihilista értékrendű kapitalizmus gonosz értékrendje, amely az embereket egymás kizsákmányolására, elnyomására akarja rákényszeríteni, ráadásul közben még azt is el akarja hitetni magáról, hogy tulajdonképpen jó is.

Sok jó ember van aki „magánemberként” képes etikusan, helyesen cselekedni, ám szélesebb síkban teljesen szabad utat hagy a gonosz törekvéseknek, egyszerűen, azért mert nem sikerül gondolatban eljutnia odáig, hogy az valóban gonosz. Más esetben eljut a felismerésig, ám lévén, hogy az általa tisztelt autoritások (jellemzően az egyházak) meggyőzik a felől, hogy a gonosz elleni harc vagy szükségtelen, vagy pedig a harc, „mint a szeretettel összeegyeztethetetlen dolog” eleve elfogadhatatlan. Személyes vitáim során is a „tanult papok” gyakran bújtak teológiailag megalapozatlan kifogások mögé. Jellemző alaphárítás a mózesi „ne ölj!” parancs felvetése. Ezt azért ők se gondolják komolyan, hisz az ó-héber eredetiben használt kifejezés eleve korlátozottabb: az előre kigondolt és rosszindulatú gyilkosságra vonatkozik. Isten sem az Ó-, sem az Új-szövetségben nem pacifista, miképp Jézus sem az. (Az apokalipszis idején Jézus lesz a mennyei seregek hadvezére. – János Jelenésekről 19:11-21.)

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; hanem hogy fegyvert.” Jézus in Máté E. 10:34)

„Öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.” (Efézusi levél 6:11)  

 

A vallás tehát furcsa mód, annak ellenére, hogy a Biblia a hittel és igazsággal folytatott hadakozást fontosnak tartja, („hivatik vala hívőnek és igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik.”) az egyházak mégis elmismásolnák az ügyet.

A nem annyira vallásos emberek is ilyen-olyan sajátos szemléletmód kialakításával tusolják el a jó ügyért folytatott harc szükségességét. A cinizmus, a pesszimizmus és a hedonizmus, mind-mind olyan viselkedésformák, amelyek arra használnak, hogy azokkal elhatárolják magukat a gonosz elleni harctól. Mindazonáltal, hogy az ilyen viselkedésforma minősíti az illető embereket; és azt mutatja, hogy azok valójában már közelebb állnak a gonosz oldalához, mintsem ahhoz, ahonnan indultak, mégsem róható fel csak a saját hibájuknak.

 „NEVELÉS TESZI AZ EMBERT, ÉS AZ EMBER A HAZÁT.” – mondta Brunszvik Teréz (aki a XIX. században fáradozott a magyarországi nőoktatás létrehozásán). És milyen igaz, a nevelésen rengeteg minden múlik. (Nevelés alatt elsősorban nem – illetve nem csak – az iskolai oktatást értjük, hanem minden kívülről, a külvilág felől érkező hatást.) Ha sorrendet kell felállítanunk, akkor az egyén érzelmi élete (belső hatások) mellett minden bizonnyal a nevelés az, ami a leginkább meghatározza az egyén milyenségét. Természetesen a genetika is bír némi determinációval, de az egyént a nevelés az, ami leginkább determinálja. Persze antropológiai alapjaik meghatározzák az egyes nemzetek jellegét, de társadalmi rendszerüket, történetüket és sorsukat a nevelés az ami meghatározza.

A hazaszeretet, a hit, a becsület, az erkölcs még a testileg legkiválóbb személyeknek sem fakad a génjeiből – hanem a nevelésükből. A nevelésükből és nem az oktatásukból! Az oktatás egy kapitalista, kommunista, vagy egyéb módon materialista alapokon nyugvó társadalomban alighanem épp az ellenkező irányba hat. Egy menő ügyvéd, könyvelő, bróker, újságíró, vállalati igazgató stb. szinte biztos, hogy nem jó ember. Akit a média nevel fel, valószínű abból sem lesz jó ember. A nevelésnek a hagyományos alapokból kell kiindulni, vagy valamilyen ahhoz kötődő környezetből, gondolatiságból, ahhoz hogy legyen remény pozitív eredményre, ami persze még úgy sem garantált. Ez most nincs meg Magyarországon, így nincs is miért csodálkozni, miért van ilyen sok rossz ember; és miért tart itt az ország.

Herpetotheres Cachinnans

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország gondolat vallás háború jézus béke erkölcs biblia nevelés agymosás jó és rossz biblia és háború történelmi küldetés nyájas szavak kemény szavak

A magyar nemzet történelmi küldetései II. Összefüggések világviszonylatban

2012.04.16. 13:02 :: Herpetotheres Cachinnans



Európa várható képe 2060-ban.A sötétzöld szín a napjainkban is muszlim többség alatt álló területeket jelzi.

A világoszöld a 2060-ra bizonyosan muszlim-többségűvé váló területeket mutatja.

A halálfejek, illetve a címerek az egyes államok nemzetalkotó népességére vonatkoznak. (Azaz pld. a németországi német nemzetiségűekre, avagy az oroszországi orosz nemzetiségűekre, azaz nem a bevándorlókra, illetve a kisebbségekre.) A halálfejek a népességüket 30%-nál magasabb arányban elvesztő nemzeteket jelzik. A címerek olyan nemzeteket jelölnek, ahol a saját népesség számszerű növekedése várható.

A népességcsökkenés legfőbb oka, a legtöbb nemzetnél, a csekély gyermekvállalási kedvel, azaz hozzáállásbéli hibával magyarázható, ami – mint az a térképen is látszik – nem feltétlenül függ össze az életszínvonallal. (Pl. Az örmények bizonyára nem élnek jobban a belgáknál.)

A népességnövekedés – már ahol van – ott magyarázatra szorul. (A népességnövekedés megállapítása a születési arányszám és a várható életkor növekedési/csökkenési tendenciái alapján lett megállapítva.)

A britanniai angolok, skótok; a franciaországi franciák, várható számszerű növekedése (ami a franciáknál és a skótoknál a ’90-es évek közepe; az angoloknál pedig a 2000-es évek eleje óta figyelhető meg) nem jár együtt azok össznépességen belüli aránynövekedésével, ugyanis rengeteg a bevándorló és azok jóval szaporábbak is – pláne a muszlimok (az 1990-óta az Unióba bevándorlók 90%-a muszlim). Anglia vonatkozásában ez regionálisan is lecsapódik: Londonban, ahol a bevándorlók már most is szinte többségben vannak, bizonyos hogy hamarosan muszlim többség alakul ki. Anglia ennek ellenére rendelkezik azzal a kedvező sajátossággal, hogy bevándorlói többsége ma már Közép-Európából érkezik – köszönhetően az angol nyelvtanulás gátlástalan erőltetésének. Mind Nagy-Britannia, mind Franciaország népessége erőteljesen növekszik, 2060-ra mindkettő eléri a minimum 80-85 milliós népességet: az államalkotó népesség aránya azonban erősen csökkenni fog a bevándorlók szaporodása miatt (míg a franciák gyerekvállalási rátája 1.9, addig a franciaországi muszlimoké 8.1!) ám, mint a térkép is mutatja mégsem az ő esetük lesz a legrosszabb. (Az Unió szaporodási rátája alig haladja meg az 1.3-at.)

A hollandok népességnövekedése jóval gyengébb, a két nyugat-európai „nagyhataloménál”, és ami azt illeti a muszlimok mostanra már le is szaporodták őket – az elmúlt években született csecsemők több mint 50%-a már muzulmán. Azaz a hollandok népességnövekedése aligha nyújt a jövőre perspektívát.

Az oroszok már jelenleg is – európai összehasonlításban – viszonylag szaporák, de népességnövekedésüket jelenleg még visszafogja az ijesztően magas halálozási ráta, ám ismerve az oroszországi modernizációs folyamatok, vagy csak követve a statisztikai trendeket is egyértelműen látható, hogy esetükben is növekedni fog a népesség. Oroszországba a bevándorlás szerencsés mód csekélyebb, mint a nyugati országokba, illetve a bevándorlók többsége maga is a határokon túl rekedt orosz, s ilyen módon veszélyt nem hordoz. Ellenben Oroszország, még a Franciaországinál is nagyobb muszlim populációval bír, ami ismerve Mohamed híveinek hallatlan szaporodási képességét szintén hordoz veszélyeket magában. (Bár a muszlimok – Oroszországban – lényegesen lassabban szaporodnak, mint nyugaton – kb. 3.5.)

A térképen halálfejjel jelölt nemzetek esetében, mint már írtam, a csökkenés 30% feletti, ami pl. Szerbia és Ukrajna estében 60% körüli népességcsökkenést jelent; a spanyoloknál pedig 40% körülit – ami ott is felveti a muszlim többségre jutás esélyét. (Még ha ezt egyértelműen, megfelelő statisztikai előrejelzések hiányában, nem is lehetett jelölni.) A magyarok számbeli csökkenése 25% körülire várható, ami arányaiban – a cigányság gyors növekedése miatt – nyílván még nagyobb csökkenést jelent majd. (A magyarországi magyar szaporodási ráta 1.2 körüli, míg a cigányságé 3.1.) Természetesen a többi jelöletlen ország népessége is csökken, még ha nem is mindegyiké 20-25%-al, de a tény akkor is tény marad. Ez a csökkenés pl. Lengyelország, vagy Horvátország esetében viszonylag enyhe, s ezen országokat a bevándorlás sem sújtja annyira, de a statisztikákat mégsem köphettük szembe a címerek berajzolásával, már csak azért sem, mert a tendenciák alapján tartani lehet tőle, hogy csökkenésük fel fog gyorsulni.

A fentebbi térkép természetesen tévedhet, mint minden előrejelzés, hisz készítői, csupán a mai statisztikai adatokból, illetve a grafikonok mutatta trendekből tudtak kiindulni. Ennek ellenére, valószínű, ha téved, azt pozitív irányba teszi, hisz pl. nem számol további bevándorlási hullámokkal, annak ellenére, hogy azok igencsak valószínűek. Afrika népessége hihetetlen gyorsaságban nő: a 1900-ban még csak 90 és 133 millió között lehetett, 1990-re számuk 650 milliósra nőt, míg a 2005-ös adatok már kicsit több, mit 1 milliárd emberről szóltak. (Igen Afrika lakóinak közel 50%-a 15-éven aluli!) Számuk 2050-re minimum 2 és fél milliárd fősre fog rúgni. – Nos, ez valószínű – hogy továbbra is – érinteni fogja Európát, annál is inkább, minthogy Európa a roppant alacsony népességszáma miatt ideig-óráig sem lenne képes túlélni egy a többi kontinens néptömegeihez arányló bevándorlási hullámot. (1900-ban a világ népességének 21%-a élt Európában, 2000-ben már mindössze 12%, s ez az arány 2050-re – az előrejelzések szerint – mindössze 6-7%-ra fog csökkenni.)

 

Fiatal és elöregedő népeket mutató demográfiai piramisok. Ha a születési ráta kettő alatt van, azaz két felnőttre nem fog jutni – a reprodukcióhoz szükséges –, 2 gyerek, akkor az a nép elöregedésével jár. Ha a születési ráta 2.00 alatt van és emellett a várható élettartam sem mutat már további növekedést, akkor a nép el fog fogyni. (A legtöbb Európai nép korfája „urna” alakot mutat. Az urna alakzat az utolsó stádiumban egy fordított folyadékcseppre emlékeztet, ami egyet jelent a kihalással.)

 

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNELMI KÜLDETÉSEI AZ EDDIGI KOROKBAN

„Feladatunk, hogy biztosítsuk a magyar állam területi integritását… Biztosítsuk azt, hogy a magyar állam Európának ezen a részén a jövőben is az emberi haladásnak és a szabadságnak az a tényezője legyen, amely volt a múltban is, és amely magasztos feladatát igyekezett teljesíteni…” ahogy Tisza István mondotta 1918 októberének 17. napján. Ez a nap volt talán az első, amelyen már mindenki tisztán láthatta, hogy az I. világháborút elvesztettük; az ekkortájt megindult belpolitikai csűrés-csavarás vezetett el végül Trianonhoz. De míg Trianon területi és népességi értelemben is tragédiát jelentett, addig Magyarország újbóli függetlenné válása akár áldásosnak is lett volna nevezhető, hisz a magyar nemzetnek egyértelmű, hogy nem feladata az, hogy a németet védje a rá támadóktól, márpedig az előző évszázadokban éppen hogy azt csinálta. Néha még ma is fel-fel hangzanak a Habsburg ihletésű szólamok a németség és a magyarság közös harcáról a nyugati-értékek, a római jogrend, az európai kultúra, az árja faj, stb. védelmében a csúnya, gonosz, barbár szlávoktól, akik már-már körbevesznek minket. Még ma is ezt hallani, nem is kevésszer, pedig hát ennek alapjai egyáltalán nincsenek. Azt, hogy genetikailag nem igazolt ilyen oldalra állnunk már túltárgyaltuk. De ami a történelmi részét illeti, a jogrendszer szempontjából is kár volna tovább hangoztatnunk, hogy Nagy Károly birodalmán és a lengyeleken kívül hozzánk ért el egyes-egyedül a római jog”. Egyrészt mert bár valóban elért – de az osztrák kiegyezés idejéig –, bizony csak egyszer: Werbőczy híres hármas törvénykönyvében; ráadásul abba sem jutott sok belőle. Werbőczy irományát amúgy a magyar jogszolgáltatás mindig is mellőzte használni. Tehát a történelmi magyar jogrend csak alig ismerte, s ráadásképp utálta is a római jogrendet. Nem is baj, mert mint tudvalevő a római jogrend – akkor is – embertelen és eltárgyiasult volt, s így a humánum szempontjából alighanem előnyösebb is volt nem használni, mint használni. A jelenlegi történelemírás (no nem a tudományos, hanem az a bulváros, amit valamiért az iskolákban még mindig tanítanak) amúgy ott is hibázik, hogy a római jogrendet csak a nyugatnak sajátítja ki, hisz ne feledjük, hogy a római jogrend alapdokumentumát (Codex Juris Civilis – Konstantinápoly, ad. 534) a Kijevi Rusz Birodalom később ugyanúgy felhasználta saját jogrendszere létrehozásához, mint ahogy a Frank Birodalom a maga jogrendszere megalkotásához (utóbbi a ma rómainak nevezett jogrendszer) – csak éppen az antik hagyomány más-más elemeit hasznosították. A történelmi Magyarország a maga jogrendjét saját maga építette fel, s ennek során nem félt tanulni sem a nyugattól, sem a kelettől.

De egy civilizáció milyensége nem csak a jogrendjén áll. A magyar civilizáció mind tárgyi, mind szellemi alkotásokban; építőmunkában és feltalálásokban is megfogható, s ezek komplexitásával alighanem meghaladja a környező népekét, azaz képessé teszi hivatására: civilizációt alkotni. 

Magyarország történelmi feladata az elmúlt korokban és ma is az, hogy a Földnek ebben a szegletében, azaz a földrajzi értelembe vett Észak-Balkánon civilizációt alkosson. (Remélem, nem lep meg senkit, hogy földrajzilag a Balkán a „hömpölygő” Drávánál még nem ér véget, hanem természetes földrajzi határvonaláig, az Északi-Kárpátok vonulatáig tovább tart.)

Mint minden civilizáció, így a magyar is, történetét köteles végigharcolni. Egyrészt, hogy az emberiség érdekében terjessze civilizációja értékeit; másrészt, hogy védje azokat. Az értékek, amelyeket Magyarország mindig következetesen védett: a keresztény hit, a fehér faj, a történelmi közösség, a kulturális és jogi vívmányok és a kiharcolt szabadság. A magyar történelem nem más, mint az ezen értékek védelme és terjesztése érdekében folytatott évezredes harc. A XI. és a XII. században a pogány népek, mint a besenyők, a bolgárok, a morvák, a kunok és a horvátok elleni hódító harc, s honvédő háborúk a németekkel és a bizánciakkal szemben, majd a mongol invázió kora. Az Árpád-ház kihalása, s idegen uralkodóházak magyar földek feletti uralkodása kétségkívül messze vitte a nemzetet eredeti ügyétől, de úgy látszik létezett mégis olyasféle összetartozás, ami megőrizte a hazát. A török háborúk beköszöntével (XV. század) minden más lett, a nemzet hivatásának nagy időszakát élte, de aztán a XVIII. századra – a Habsburgok igája alatt – nagyon távol került eredeti küldésétől, s csak a nagy szabadságharcok alatt látszott ismét eredeti lelkülete, eredeti önmaga.

Trianon több szempontból is kényszerpályára állította az országot, és sajnálatosan a Horthy korszak revíziós sikerei is elvesztek a 2. világháború tűzében. A kommunizmus (vagy a finnyásabbak kedvéért hívjuk úgy: megvalósítható szocializmus) idejében a nemzeti küldetést kár is számon kérni. Miképp azt hiszem a rendszerváltás utáni időkben is, hisz az idegen érdeket szolgálókon, természetesen nem lehet számon kérni nemzetietlenségüket.

  

„A német népesség csökkenése már nem állítható meg, ez a csökkenés visszafordíthatatlan. 2050-re a német állampolgárok több mint fele muzulmán lesz.” – közölte a Német Szövetségi Statisztikai hivatal. Túl nagy cirkuszt ugyan nem csinált körülötte a média, de akkor is ez a helyzet. És mi itt élünk, a szomszédban és talán, majd még unokáink is itt fognak élni.

 A NÉMETORSZÁGI ÉS SKANDINÁVIAI DEMOGRÁFIAI ÖSSZEOMLÁS különösképpen fontossá teszi majd Hazánk szerepét a keresztény, europid népek védelmében. Hogy lássuk a német probléma lényegét, az adatok: Németországban 2010 végén 89.1 millió fő élt, amiből 81.8 millió volt német állampolgár, amiből kb. 75 millió a német nemzetiségű. Németország lakossága évi átlagban 900 ezer fővel csökken (többségében németországi németekkel), miközben a születések száma 650 ezer körül mozog (leginkább németországi törökökkel, arabokkal, négerekkel) amihez évi 250 ezer bevándorló is társul. Azaz jelen tendenciák mellett, legkésőbb a 2060-as évekre, Németországban a bevándorlók többségbe kerülnek, ami egyúttal muszlim többséget is fog jelenteni az országban. (És ez egy óvatos becslés, amely nem is veszi figyelembe, hogy e tendencia eleve nem is arányos, hanem exponenciális növekedés eredményeként jött létre, s így várhatóan nem is arányosan fog folytatódni.) Ha ezt az elsősorban Németországot, de kisebb, nagyobb mértékben a többi kontinentális germán népet is érintő folyamatot figyelembe vesszük, akkor kirajzolódik előttünk a majdani Nyugat-Közép-Európa képe. (A népességlecserélődés Franciaországban, Spanyolországban, Svájcban, Ausztriában, Dániában a németországinál lassabban, míg a Benelux államokban és Svédországban valamivel gyorsabban fog végbemenni. – Aztán lassan, de biztosan Portugália és Olaszország is követni fogja őket.)

A közel-jövő Nyugat-Közép-Európája civilizációsan még a jelenleginél is hanyatlóbb lesz, ami aztán egy tovább már ugyan nem hanyatló, de annál veszélyesebb iszlám-Európa létrejöttéhez fog vezetni. Mint azt a ma folyamatai is mutatják, a zsidó tőzsde irányítása alatt álló angolszász államok (az USA, Nagy-Britannia és természetesen Izrael), ez ellen nem kívánnak tenni. Megelégszenek azzal, hogy bábjátékosként ezen folyamatok lefutását úgy korrigálják, hogy az, az ő erszényüknek  is hasznára váljon. Az hogy e politikájuk legtöbbször tényleg hasznos a számukra, már bebizonyosodott: a világháborúk, a dekolonizáció, a hidegháború, az öbölháborúk, az arab forradalmak, mind ezen politika szerint folytak le, számukra pénzügyileg roppant kedvező módon. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindezen történelmi folyamatok során olyan államokkal és seregekkel kellett együttműködniük; olyan államokat, illetve seregeket kellett felhasználniuk; melyek amúgy ugyanúgy gyűlölték ezen nagyhatalmakat – illetve amit azok képviselnek –, mint azokat az ellenségeket akik ellen felhasználták, felhasználják őket: mégis irányíthatónak bizonyultak, bizonyulnak. Ezen nagyhatalmak félhomályban megbúvó urai úgy hiszik: végülis mindenkinél ravaszabbak, s végül úgy is több legyet üthetnek egy csapással. A Közel-Kelet, Afrika vagy Latin-Amerika megoszthatóbbnak és irányíthatónak bizonyult a számukra, mint akár egy-két közepes méretű európai nemzet. Lássuk át, az ő szemszögükből – a XIX. és a XX. század tapasztalatai alapján a valódi fenyegetést még mindig a civilizációsan valóban fejlett európai, keresztény nemzetállamok jelentik és nem pedig holmi – az előbbiek elleni felhasználás után – nemzeti alapok híján, később megosztható, kijátszható muszlim csőcselék. Az ő szempontúkból nagyon is elfogadható, hogy a nyugat-közép-európai nemzetállamok így tűnjenek el a Föld színéről. Alighanem, ha tehetnék szívesen küldenék hasonló végzetbe a kelet-európai és az ázsiai nemzetállamokat is, hogy végre teljesen fellélegezhessenek. Érdemes szólnunk róla, hogy útibbi nemzetekkel (mármint az ázsiaiakkal) szemben egyelőre tehetetlennek mutatkoznak, éppen ezért, mint az könnyen kiolvasható a magukat „nyugatinak” nevező nagyhatalmak külpolitikájából, inkább Oroszország megsemmisítésére összpontosítanak. Már a ’90-es években megfigyelhető volt, hogy ha a Kaukázusban, vagy Közép-Ázsiában bármiféle kihívója is akad az orosz érdekeknek, azon nyomban sietnek is azt támogatni, pénzel, fegyverrel, médianyilatkozatokkal. A siker érdekében hatalmas pénzeket öltek a rendszerváltás után az orosz média és az ipar felvásárlására. Majd utóbbi kudarca után a hatalmat decentralizáló oligarchák hűségének megszerzésére, majd azok börtönbekerülése után az „emberi jogaik” védelmére. Szerencsére mindezen kísérleteik kudarcot vallottak, utolsóként 2005-ben az orosz kormány a médiát is visszavette a finoman szólva is „nyugatos” izraelita tulajdonosoktól. Az újjászülető Oroszország keresztény és nacionalista, – a ’90-es évek hanyatlását követő, fél évtizedes stagnálást követően – 2009 óta a népessége is viszonylag szépen nő, nem csoda hát, hogy most ő van terítéken. Ennek megfelelően a nyugat a titkosszolgálatok, a média és a diplomácia útjain is erősen támadja az orosz belső rendszert, gyakran a médiában olyan „orosz” ellenzéki vezetőket mutogatva, akik 1%-os, vagy még annál is alacsonyabb támogatottsággal rendelkeznek Oroszországban. De a támadásnak természetesen több spektruma is van: a tádzsikisztáni felkelés, Szerbia bombázása, vagy éppen az Abházia és Dél-Oszétia elleni grúz támadás, a líbiai felkelés és bombázás, a Szíria és Irán elleni – egyelőre még bizonytalan – lépések is mind-mind Oroszország elleni lépéseket takarnak, melyek azt akarják sugallni – ezen országok balvégzetén át –, hogy Oroszország nem tudja megvédeni a szövetségeseit. (Ami azért nem mindig igaz – bár szó se róla Oroszország valóban óvatos duhaj és nem szívesen alkalmazza haderejét határaitól túl távol.) De azért a nyugatiak óvatosak, Oroszország minden szomszédjába, amelyik engedi, haderőt telepítenek (és újabban rakétavédelmi rendszert is), nehéz lenne, nem észrevenni mekkora hangsúlyt fektetnek arra, hogy „megvédjék” Ukrajnát attól, hogy visszaintegrálódtassék Oroszországba, amely amúgy ironikus módon pont Kijevben jött létre ezeregyszáznyolcvanegy-két éve.

Nos, nyilván már felvetődött az olvasóban a kérdés, hogy ¿miért ez a nagy orosz kitérő? A válasz egyértelmű: kényszerből. Oroszország az egyetlen keresztény, europid nagyhatalom, amelyik nem áll izraelita irányítás alatt, és amelyet az iszlámok bevándorlása sem tesz tönkre. Azaz, ha az ötven-hatvan év múlva felálló új Európát nézzük: egyfelől nyugaton van Nagy-Britannia, amely bár olvasztóállam, de az előrejelzések szerint mégsem fenyegeti muszlim többség, illetve az ahhoz kapcsolódó bizonytalan számú liberális államok halmaza. Középen és északon, illetve délen vannak a kevertrasszú iszlámok, valamint a Balkánon és a Kaukázusban a fehér iszlámok. Keleten pedig van egy viszonylag erős, keresztény, fehér Oroszország.  Ebben a sémában látható igazán, hogy mennyire felértékelődik a Kelet-Közép-Európai államok szerepe és itt már elég közel jutunk Magyarország történelmi feladatának felfedezéséhez.

Oroszországtól nyugatra két nagymúltú nemzetállam fekszik: főirányban Lengyelország és az Észak-Balkánon Magyarország. Mindkét állam nagy feladat elé néz majd a jövőben. Mint arról már írtam, Lengyelországban csak lassan csökken a népesség, míg nálunk meglehetősen gyors a népesség csökkenése. Lengyelországnak 37-38 millió lakosa van, 95%-ban lengyel, Magyarországnak állítólag közel 10 millió lakosa lehet (Valójában kb. 9 millió. A népszámlálás csak egy rossz tréfa volt... Több százezer embert számoltak el kétszer is, háromszor is – de erről majd egy másik cikkben.), amiből kb. 9 millió magyar (ha a reálisabb 9 milliós összlakosságszámmal számolunk, akkor 8), amit valamivel több, mint 2 millió további magyar egészít ki a Kárpát-medencében. Tehát, mint az látható, ha nem változik valami, Magyarország nem lesz abban az állapotban, hogy teljesítse történelmi küldetését.

Ha a magyarok az ügyükben mégis akarnának változást, akkor annak most kellene bekövetkezni, hisz több körülmény is van, ami sürget.

Az, hogy Magyarország fölé a térképen még nem került halálfej, nem jelenti azt, hogy a nemzet ne tűnhetne el akár már fél évszázadon belül a térképről. Ennek oka egyrészt a már említett alacsony születési ráta, másrészt a de facto kivándorlás magas volta, harmadrészt a cigányság ezzel párhuzamosan zajló erőteljes népességnövekedése.

De facto kivándorlás alatt a jogilag állampolgárságukat még őrző, de életvitelszerűen már külföldön élők tömegét értem. Sajnos számukról nincsenek megfelelő becslések, de jómagam, ismeretségi körömből kiindulva, több százezresre tenném számukat. Úgy veszem észre, az idősebbek egy részét még csak-csak hazacsalja a honvágy – vagy a másik esetben kiviszik maguk után a családjukat is! –, de a többnyire full-liberális fiatalabbakban jellemzően fel sem vetődik a hazatérés gondolata. Ez persze árulás, de úgy látszik, senkit sem izgat.

A cigányság szaporodási rátája 3.1, hivatalosan. – A valóságban sem lehet sokkal magasabb, hisz szerencsére évtizedről-évtizedre csökken a cigány családok gyerekvállalási kedve. Maximum 4.0. – De ez még így is elegendőnek tűnik ahhoz, hogy harminc éven belül nagyobb csecsemőproduktumot jelentsen, mint amennyit a magyarok szülnek. (Pláne, ha azok a fiatalok kivándorolnak időközben, akik még képesek lennének gyerekvállalásra.) A nagyobb csecsemőproduktumot, további harminc év multán, amikor a következő generáció is felnő, már az összlakosságszámban is – akkor már elkerülhetetlen módon – cigány többség fogja jellemezni. És ha még bevándorlókkal is számolunk – márpedig kell –, akkor ez még annál hamarabb következik be. És ha egy bizonyos szint alá csökken az anyanépesség, akkor már nincs tovább.

Mielőtt még „cső-rasszistának” hisz az olvasó azelőtt közlöm, hogy e kis fejtegetésemben nem motivál semmiféle gyűlölet, csupán azon ténynél próbálok meg kilyukadni, hogy egy cigány többségű ország már nem fogja a magyar nemzetet jelenteni. A történelemben még nem volt arra példa, hogy egy eltérő rasszú etnikumot sikerült volna úgy integrálni egy más rasszú népbe, hogy előbbi volt népszámbeli fölényben. (Illetve amire még is akad példa, az mind europid-mongoloid vonatkozású, ami meg perpillanat nem érdekel minket.) Más rasszú csoportok integrálása már csak azért sem valósítható meg, mert a biológiai különbségek túl nyilvánvalóak hozzá, hogy adott csoport tagjaiban ne ébredjen fel az egymás iránt összetartozás érzése, s azzal együtt izolálódásuk a társadalomtól, s tömegessé válásuk estén, idővel, szembeszegülésük a nemzeti érdekekkel. A tapasztalatok szerint egy idegen rasszból származó tömeg csak akkor integrálható, hogyha létszáma csekély és tagjai nem szerveződhetnek közösségekbe. Az integrálás módja akkor kétféle lehet – 1. demográfiai úton (szaporodás hiánya) kihal. 2. csekély létszáma révén viszonylag kis hatást kifejtve beolvasztható a nemzet eredeti rasszába. Jelenleg, Magyarországon ezekhez a lehetőség nem adott, így csak egy út lenne járható: a túlszaporodásuk. Ez bár nem hangzik könnyűnek, de valójában, még nem lenne olyan nehéz, hisz a túlszaporodásukhoz még nem kellene elérni azt a produktumot, mint ők, hisz még mindig jóval több a szülőképes magyar nő van, mint a cigány. Egyébiránt az a 4.0 arány sem olyan túl magas, a XIX. század folyamán – mi magyarok – erősebben is teljesítettünk. (Korábbról kimutatások ugyan nincsenek, de valószínű, hogy azelőtt is.)

Magyarország előtt nincs más út, ha meg akar menekülni, illetve teljesíteni akarja az Úr által a XXI. századra rá rótt feladatát, mint hogy demográfiai problémáin felülkerekedjék. Ehhez azonban teljesen új rendszer kellene, és itt nem csak az anyaság támogatásának a rendszerére gondolok. Na persze azt is támogatni kellene, a kifogásként emlegetett pénzügyi terheket az államnak átvállalnia, mi több plusz ösztönzéseket kitalálni. (Mint Oroszországban.) Továbbá abortusztilalmat bevezetni a magyar nőkkel szemben, sőt esetleg – a helyzet súlyosságára való tekintettel – fogamzásgátlási tilalmat is életbe léptetni. De előbbiek mellett, a megoldás legfőbb eszköze, leginkább mégiscsak a hazaszeretet újjáélesztése lehetne. Ha eljönne az a sorsfordító változás, ami hazaszeretetre sarkalná a magyar népet, akkor nyilván, hogy az hazaszeretetétől vezérelv nem hagyná elpusztulni Hazáját, veszni fajtáját és hitét, hanem megtenné azt, ami Istentől eredően kötelessége. A magyarság jövendőjének elsősorban ez, a hazafiasság és a szaporodás adhatna alapot. S ez lenne az, ami lehetővé tenné, hogy a nemzet teljesítse szent történelmi küldetését ebben a században is, miként azt teljesítette az eddigiekben is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyarországnak naggyá kell válni, s meg kell védeni keresztény hitét és európai fajtája maradékát. Nyilvánvaló, hogy háború jön, méghozzá egy olyan háború, amelyben groteszk módon már a harc előtt elnéptelenednek az országok. A hatalmi űrt fegyveres erő kell, hogy kitöltse, ez a történelem menetének egyik alapszabálya. Dél-Kelet-Európát az újjászülető Magyarország kell, majd kitöltse, s megvédje ismét a hitetlenektől. Azonban ehhez, először a saját hitetlenségét kell, legyőzze.

A hazafiasság lángja nem születhet meg korrupt, önző politikusok pártprogramjaiból, akik hangos frázisainak „magyarsága” mögött olyan mély nyugalom ül, hogy akár azt is hajlandóak lennének megvárni, míg semmivé fogy a magyar, ha utána kaphatnának egy-két miniszteri posztot a Magyarországot felváltó új ország első kormányában. A hazafiasság mindig háborúban született – de nem azért mert az a lényege, hanem azért mert az emberek vakok és önzők ahhoz, hogy meglássák a szükséget, vagy ha látják, akkor eljussanak a cselekvésig, amíg helyette a homokba is dughatják a fejüket. Amíg a magyar ember nem szembesül minden nap azzal a borzasztó szükséggel, ami a Haza testét nyomorítja, addig nem ébred rá, hogy cselekedni kéne.

 

„Ne csak merengjünk a múltnak dicsőségén, ne védelmezzük az eltűnt idők korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink ellen, hanem alapítsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a népnek, lelkesedést a nemzetnek, s szegezzünk fegyvert, éleset és súlyosat, az ellenség ellen.” (Eötwös Károly)

 Herpetotheres Cachinnans

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország iszlám háború kapitalizmus balkán albánia demográfia népességfogyás geopolitika xxi.század európa 2050 európa 2060 népességcser

A magyar nemzet történelmi küldetései I.Miből és miért épül fel egy nemzet?

2012.04.16. 12:36 :: Herpetotheres Cachinnans

„Az életért folytatott küzdelem az ember ösztöneiben van. Az ember harcol önmagáért, így van ez ősidőktől fogva, és így lesz mindig. Az, aki elejtett egy mamutot, a bőr és a hús egy részét odaadta azoknak, akik nem tudták elejteni a mamutot. Ezek azzal fizettek a gyengeségükért, hogy dolgoztak az erősebbre. Csak az erős egyéniségek és az erős népek képesek életben maradni. A háború ugyanaz, mint a konkurenciaharc, csak éppen fegyverrel vívják. Akármennyit szavalunk is a békéről, háború mindig lesz, amíg ember lesz a földön.”

(Jevgenyij A. Jevtsenko)


Szent István kardja. (Prága.)

„CSAK A VÉR S A NYELV TUDJA ÖSSZETARTANI AZ EMBEREKET S A KÖZÖS MÚLT EMLÉKE. HA EZ MEGSZŰNIK, FÖLBOMLIK A VILÁG.” – mondotta Wass Albert. Ez egyfelől nagyon is igaz, másfelől viszont el is vitatható. Mint azt már a középkori skolasztikus iskola is megállapította, soha nem elég egy tézist önmagában vizsgálni, sokkal jobb azt rögtön a cáfolatával is egybevetni. Ez az objektív vizsgálat alapja.

Próbáljuk hát körbejárni ezt a sokrétű kérdést. A kérdésünk legyen az:

MI TESZ NEMZETTÉ EGY NÉPET? 

1. A VÉR ÉS A NYELV

Közös ebben a kettőben, hogy alapvetően határozza meg egy nemzet arculatát. Megjelenése és hangja teszi többé-kevésbé egyedivé az adott népet. Külsején és beszédjén megmutatkozó arculata mutatja, hogy hova tartozik az adott egyén.

A nyelvi egység és annak civilizációs egyedisége elvitathatatlan. (A magyar szókincs 80%-a nem fordul elő idegen nyelvekben.)  Nyelvünk védi nemzetünk egységét, identitását, ha úgy tetszik izolációját, védelme a nemzet életben maradása érdekében létfontosságú. Elég szomorú, hogy az úgynevezett fiatal értelmiségiek egy, egyre növekvő hányada inkább szeret angolul csacsorászni, meg irkálni, semmint ősei nyelvén.

A vér Hazánk esetében nem számít a legszorosabb kötelékek közé, mégsem tekinthetünk el részletesebb tárgyalásától, lévén, hogy a származás, mint olyan alapvetően határozza meg egy nép milyenségét.

A honfoglaló magyarok és a mai magyarság antropológiai alkata szinte teljes mértékben eltérő. Egyébiránt, mint az a kutatásokból kiderül, a honfoglaló magyarok eleve 3 különböző antropológiai típusból kerültek ki. (Ezek mellett előfordult még a meghatározó szláv típus, a keleti-balti is, de az – a legtöbb kimutatás szerint – nem volt jelentős.) Legmeghatározóbb az úgynevezett turáni (vagy alföldi), azaz az a Eu19 haplotípusú alkat lehetett, mely típusnak köszönhetően a honfoglaló magyarok és a sztyeppe régebbi népei (szkíták, szarmaták, hunok, kazárok) között genetikai rokonság állapítható meg. Ez egy meglehetősen bizonytalan besorolású, mongoloid és türk rasszjeleket is felmutató típus. Ma az össznépesség úgy 5%-a tartozik ebbe a típusba. Elsősorban a Kis-kunságon gyakori, ott 30-35%-ot is elérhet a típusba tartozók aránya. Bár szívesen kötik ezt a típust csak a magyarsághoz, azt azért jegyezzük meg, hogy Ukrajnában és Dél-Nyugat-Oroszországban is közel hasonló gyakorisággal fordul elő. (A típus legtöbb, ma élő, leszármazottja nem a honfoglaló magyarok, hanem a később betelepült kunok, jászok és besenyők leszármazottja.) A második legjelentősebb honfoglalás-kori típus az anatóliai, amelyben türk és kaukázusontúli típusjegyek egyesülnek. Ez a típus még ma is gyakori, a népesség közel 10%-a tartozik ebbe a típusba. A honfoglaló törzsek egy része, valamint a Kárpát-medencét előttük uraló avarok törzsi lakossága tartozik ebbe a csoportba, továbbá – ami számszerűleg a legfontosabb –, a közel egymilliós székelység szinte teljes egészében ezt a csoportot erősíti. A honfoglalók között még jelentős lehetett az uráli antropológiai típus is, mára azonban már elhanyagolható, mindössze 0,5%-os arányát adják a népességnek. (Ez egy mongoloid és szláv jegyeket egyesítő antropológiai csoport. Elméletileg az „ős finnek” is ebbe a csoportba tartoztak, mielőtt elsvédesedtek.) Tehát mint az látható a magyarság több, mint 80%-a nem a honfoglalás kori típusokhoz tartozik. (Ezzel senki nem akarja elvitatni Henkey Gyula kutatásait, amiben azt állapította meg, hogy a magyar lakosság 48%-án mérhetőek a közép-ázsiai leszármazás nyomai. Bizonyos nyomok kimutathatósága ugyanis még egyáltalán nem jelenti azt, hogy azok a vonások meghatározóak is lennének. A kraniometria tudománya segítségével – amit ő is alkalmazott – ugyanis még az egészen alacsony arányban megjelenő antropológiai sajátosságok is mérhetőek, azaz a származás minden eleme feltérképezhető a segítségével – pláne ha tudjuk, hogy mit akarunk keresni.) A honfogó magyarok alacsony arányának egyszerű az oka: bár harciasak voltak, de népesség szempontjából már közel sem rendelkezhetek olyan jelentős potenciállal, s ez alól csak a székelység jelentett némiképp kivételt. Kelet-Erdély kivételével a Kárpát-medence teljes területén a régebbi népek további dominanciája érvényesült, mi több Kelet-Erdély esetében sem egyértelmű, hogy a székelyek számaránya eredetileg hogy viszonyult a régebb óta ott élt, bulgárokkal rokon türk népekhez (bulakok, nándorok). (Régebben a honfoglaló magyarok arányát jelentősen túlbecsülték: kb. 4-500 ezer fősre. «40-50%» Ma már – elsősorban a katonaállítási szokásokra és a településhálózatra irányuló kutatások alapján – jóval megbízhatóbb rekonstrukciók állnak a rendelkezésünkre: 150-200 ezer főről. «15-20%» Másrészt, mint arra több kimutatás is rávilágít, az ország népei közül – a svábok mellett – leginkább az ősmagyar turáni családokat jellemezte az újkorban – az önkéntes kihalást jelentő – egykézés.) Ez a Tisza-vidék szállásterületén, ahol az avarok antropológiai egybeesést mutattak a hódítókkal, könnyebb, míg a többi germán (gepidák, jazigok) és szláv népek (keleti morvák, fehér-horvátok, karantánok) esetében nehezebben integrálódást jelentett. A népességnövekedésre nagyban kihatott, hogy a XI. századtól a XIII. végéig folyamatos germán, majd (némiképp át is fedve az előbbit) a XIII. elejétől a XIX-ig folyamatos szláv bevándorlás következett. (Antropológiai értelemben a románok is szlávok.) Az eredmény tehát egy többé-kevésbé vérségileg kevert népesség. A Dunántúlon a germán elem a 25%-ot is meghaladja, s a második világháború végéig Kelet-Erdély és a Felvidék egyes régióiban is elég magas volt az arányuk. De balszerencséjükre legtöbb helyen csak felszínesen integrálódtak, amiért mintegy megérdemelt „jutalmul” a 2. világháború után, élve az alkalommal, Közép-Kelet-Európa kormányai – köztük az akkori magyar kormány is – elűzték a nem asszimilálódott germánokat. (Valójában, ha a germánok arányát szigorúbb, tisztán antropológiai szempontok szerint nézték volna a kutatók, akkor még kisebb arányszám jött volna ki, ugyanis – miképp az anyaországuk porosz, vagy alpesi területein sem a germán típusokhoz tartozók adják a németek többségét, úgy többnyire Hazánkban sem ők voltak a jellemzőek. A kis-Németországi németek 20%-a alpi (egy ősi európai típus), 23%-a pedig szláv.) (A leginkább tiszta germán típus: a fenno-nordikus «kb. gondoljunk a skandinávokra», nálunk, a nagy magyar antropológus, Bartucz Lajos szavaival élve: teljes mértékben elhanyagolható arányban volt jelen. Nos, vessük össze ezt a tényt azzal, hogy a fenno-nordikus típushoz tartozók arány az oroszoknál a 10%-ot is meghaladja. «Ez utóbbi ténynek nyilván a varég hódításhoz, illetve az ugyancsak varég Rurikok államalapításhoz lehet valami köze.»)  Mármost ezután, a kis számolgatásunk végén, nem nehéz megállapítani, hogy akkor melyik is az országosan domináló antropológiai típus: a szláv. A magát magyarnak valló népesség mintegy 70%-a antropológiai értelemben véve szláv – és, ha a székelységet nem számoljuk, ez az arány még magasabb.

Tulajdonképpen Magyarország antropológiai története semmivel sem másabb, mint Bulgáriáé, vagy mint Lengyelországé. Mindhárom országot türk hódítók hozták létre. (Bulgáriát a névadó türk törzs. Lengyelországot pedig a szarmaták kései törzsszövetsége.) Az idők során mindhárom nép dominánsan szlávvá vált, az egyetlen alapvető különbség csupán köztünk és köztük, hogy míg ők tisztában vannak ezzel, addig nálunk (bár a témának van szakirodalma) nem igazán foglalkoznak ezekkel a tényekkel. Pedig hasznos lenne tudni, hogy a – még a Habsburg rémuralom idejéből örökölt – nagy németbarátság, szlávellenesség helyére a valóságon alapuló téziseket állítsunk. Ehelyett mi van? Nyelvtudósok vitája afelől, hogy a már réges-rég, több mint hétszáz éve túlhaladott, ómagyar nyelv ¿vajon a türköktől, vagy a finnektől származik-e? Pedig jövőnk szempontjából egyáltalán nem lenne mindegy, hogy van-e rá alapunk, hogy keletre fordulhassunk és elfogadhassuk rokonnépeink közeledését.

Turáni típus. (Az utolsó hölgy talán inkább bajkáli típusúnak tekintendő. Pl. az Árpád házi királyok, ill. Deák Ferenc és Ady Endre is a turáni típusba tartoztak.)

  

Anatóliai típus. (Pl. Kőrösi Csoma Sándor és Horthy Miklós is ebbe a típusba tartoztak.)

 

Germán típusok. (Mai terminológiával a fenti: fenno-nordikus, a középső dalo-nordikus, az alsó (talán) alpi – ami valójában már nem germán típus. Pl. Jókai Mór a fenno-nordikus, Puskás Ferenc a dalo-nordikus típusba tartozott.)

 

Szláv, azon belül dinári típus – kevéssé elterjedt szláv típus – elsősorban a dél-szláv térségben és Hazánkban gyakori. (A fényképen egy lengyel honvéd.) (A dinári típus az ókori illír-albán típus és a kelet-balti típus keveredéséből jött lére. Pl. Zrínyi, Kossuth, Táncsics és Petőfi is ebbe a típusba tartoztak. Érdekességképpen megjegyezhető, hogy a legtöbb ortodox szent is.)

 


 

Kelet-balti típus – a legtöbb szláv országban ez a legelterjedtebb szláv típus, nem véletlen, hogy a szláv antropológiai típusokat sokszor egyszerűsítően, mint a „a balti típust”foglalják össze. A legtöbb magyar is ebbe az antropológia csoportba tartozik. (A fényképen egy magyar cserkész.) (Pl. a két Hunyadi, Vasvári Pál és Sinkovics Imre is ebbe a típusba tartoztak, de még az „ősgermán” Szálasi Ferenc is.)

2. TÖRTÉNELMI KÖZÖSSÉG ÉS KÖZÖS SZÜKSÉG

Egy népet kétségkívül összeköthet valamelyest a történelmi hagyomány, feltéve, ha a nép fiai és lányai ismerik azt és átlátják az értelmét. Hőseink összekötnek minket, de csak akkor, ha látható az önfeláldozásuk mögötti tartalom, ha tudjuk miért tették meg azt, amit tettek. Miért küzdöttek ezen nemzetért, ahelyett hogy hagyták volna elbukni, azzel maguknak is könnyebb utat adva.

Először is a nemzet: egy nagy család. Összeköti ezer, meg ezer hasonlósága: egy nemzet tagjainak geo-földrajzi, gazdasági, társadalmi lehetőségei és szükségletei hasonlóak, miképp nyelve, vérsége és hite is összeköti, a nép egyes tagjait egésszé kovácsolva. Az ember társas lény, a természetben nem, vagy csak rövid távon érvényesül – rendes működése a civilizációban valósul meg. Jobb, ha az a civilizáció eleve egy olyan civilizáció, amit ő és ősei elvárásai – s az azok megvalósításáért vívott harca – alakított ki. A problémák az egyes népeken belül már csak földrajzi, genetikai, s kulturális okokból kifolyólag sem azonosak, ezért más-más civilizációalkotó nemzetek más-más módon kezelik őket, sajátosságaiknak megfelelően. Ez a közös szükség és a történelem korábbi szükségességei nyomán kialakult rendszer az, ami – az előbbiek mellett szükségessé teszi a nemzetek megtartását, megóvását. A globalizáció sajnos meggyengítette a nemzetek ilyesforma sajátosságait, mérhetetlenül sokat rontva azok – eredendően hatékonyabb – megoldásainak nyugatiakra cserélésével. A nyugati megoldások különben sem nevezhetőek igazán jónak egy nemzet számára sem, hisz nem is igazi nemzetek alkották őket, hanem olyan államok (Egyesült Királyság; USA) amelyek amúgy is úgy váltak olyanná, amilyenné, hogy következetesen felrúgták a nemzeti fejlődés sajátosságait, s a történelmileg bevált organikus fejlődési mintákat.

3. NEMZETI KÜLDETÉS, NEMZETI CIVILIZÁCIÓ

Már-már sablonos kijelentés, hogy „az emberélet értéke felbecsülhetetlen”. Csak nihilisták juthatnak ilyen felismerésre, hisz számukra csak a matéria az, ami számít: csak a hús. Pedig az ember, alapvetően több is tudna lenni puszta húsnál – s akkor tényleg lenne értéke is. Az ember értékét tettei hatása és tisztasága határozza meg. A jó ember élete érték, hisz mint olya, a jó ügyet szolgálja, amely méltó egy emberhez. Egy önző ember élete, aki önzőként nyilván hogy nem állhat a jók oldalán, nem ér semmit, vagy pusztán annyit amennyi esély van arra, hogy megváltozzék. Az élet önmagában súlytalan, csak a tettek számítanak. Így van ez a nemzeteknél is. Bármilyen összetartozás-tudat, vérség, nyelv, stb. is áll mögötte, az emberi civilizációban betöltött hasznos feladat nélkül létezése az Úr és az emberiség szempontjából legalábbis, hogy teljesen mellékes. Azaz nincs történelmi haszna annak, hogy pl. létezik egy Kelet-Timor, vagy egy Eritrea. Adott népek tagjai sem azért harcolták ki függetlenségüket, mert olyan mély és jó távlati céljaik voltak, hanem azért mert gyűlölték az fölöttük uralkodó népeket. Gyűlölték, mert meg voltak győződve afelől hogy nekik vérség, nyelv, stb. alapján joguk van saját hazára. Ez egy rossz meggyőződés.

Nem minden nép méltó arra, hogy nemzetet alkosson, merthogy a népek többsége képtelen arra, hogy civilizációs küldetést teljesítsen. Azaz képtelen arra, hogy tudományt, jogot, kultúrát – rendszert alkosson; képtelen terjeszteni egy hitet, egy eszmét; megvédeni egy vallást, egy fajt; azaz képtelen olyan dolgokat véghezvinni, amivel jobbá tehetné a világot.

Ha végig tekintünk a világ népein, kevesebb, mint kéttucatnyit találunk a több százból, amely képes volt teljesíteni valamikor a múltban, vagy képes lenne teljesíteni a jelenben, vagy a jövőben efféle küldetéseket. Közvetlen térségünkben a Balkánon, Görögországot kivéve nem is találunk ilyen nemzetet, csak Magyarországot.


Összefoglalás: Nem véletlenül léteznek nemzetek. A nemezetek mindazonáltal, hogy védik sajátosságaikat, azaz azokat az értékeket, amire történelmük, civilizációjuk épült, az egész emberiség szempontjából fontos küldetésekkel is bírnak. Tehát aki feladja a nemzetét, az évszázadok közös erőfeszítéseit és egy jobb világ reményét adja fel. Kossuth Lajos szavaira emlékezetném az olvasót: „AZ ELTIPORT NEMZET ÚJJÁSZÜLETIK, DE ÖNGYILKOS NEMZETNEK NINCS FELTÁMADÁS.”

Herpetotheres Cachinnans

1 komment

Címkék: történelem genetika antropológia kossuth civilizáció nemzeti küldetés európai alrasszok magyarországi alrasszok honfoglaló magyarság nemzeti közösség civilizáci alkotó képesség magyar civilizáció

Segélyország – Szegény ország

2012.02.14. 13:22 :: Herpetotheres Cachinnans

„Semmi sincs rendben a világon addig, amíg az embereket csak csalásokkal és folytonos hazudozással lehet kormányozni.” (Lichtenberg)

A minap akaratlan fültanúja voltam néhány korosabb hölgy beszélgetésének. Egyikük könnybe lábadó szemmel mesélte, hogy milyen nagy jót tett vele az Isten – mint az kiderült, a magyar kormányt értette ezalatt – hiszen akkor jött a segítség, amikor a legnagyobb volt a szükség. Napok óta kamillateán és margarinos kenyéren élt, mikor érkezett egy délceg magyar ifjú az önkormányzattól, és egy 15 kilós csomagot hozott neki. Volt ám abban minden földi jó – meséli a nénike – száraztészta, liszt, vöröshagyma, krumpli, étolaj, sőt, még egy egész kiló cukor is! Hát igen, a segély megérkezett… örüljünk is neki?

Jövőkép, Három Verzióban I.

Nyomják rendesen a médiumok, hogy: emberek, magyar testvéreink, adakozzatok éhező honfitársaitoknak. Küldjetek pénzt, élelmiszert, ruhát, tüzelőanyagot, mert az országban milliók éheznek, fáznak, nyomorognak. Nesze neked szép új világ, nesze neked demokrácia (sic!). Mindezek ellenére a vezérpoloskák kijelentik, hogy nálunk senkinek nem kell éheznie, nyomorognia, csak azokkal eshet meg ez a szégyen, akik nem fogadnak szót a jó kormány bácsinak, és képtelenek megérteni, hogy okosan, szépen, igenis ki lehet jönni 30-4O ezer forintból. Pedig a multimilliomos hazugság-gyárosok, népünk bölcs vezetői, milyen frappánsan elmagyarázták hogyan is kell csinálni ezt. A nyáj meg csak pislog, bégetni is már csak akkor mer, ha nem hallja senki.

Jövőkép, Három Verzióban II.

Mi a kormány jelszava? Isten, haza, család! Az istennek sem akarják abbahagyni a nép kiszipolyozását ebben a Hazában, amíg saját családjukat egzisztenciálisan fel nem turbózzák. A kisembereknek meg, a szegedi papucs, a matyó mintás túrórudi és az angyalkás lobogó legyen a tető a fejük felett, étel a tányérjukban, ruha a testükön. Akinek ez nem lenne elég, az piszok hazaáruló, dögöljön meg. Harcolnak a szegénység ellen. Persze. Gumibottal, börtönnel. Ha az a néhány millió elnyomott, kizsákmányolt szegény magyar ember, egy erődítmény lenne, joggal és szó szerint állíthatnánk, hogy a jelenlegi kormányzat, ki akarja éheztetni őket; hiszen háború van.

Jövőkép, Három Verzióban III.

Jönnek a segélycsomagok, a pofátlanul kikunyerált kölcsönök, mindenféle beruházási, fejlesztési pénzek, az amúgy egyfolytában leköpködött EU-ból. A szegényeknek jut belőle egy kis liszt meg tészta, akárcsak FEKETE AFRIKÁBAN. A kormányzatnak nincs pénze. Üres a kassza, szegények, mint a templom egere. Mégis van pénzük. Honnan? Hát arról a pénzről van szó, amit elszednek az emberektől. Behatják minden elképzelhető és elképzelhetetlen adó formájában. A mesterségesen fenntartott munkanélküliség és a betegesen alacsony (éh)bérek, a kizsákmányolás klasszikus elemei. Itt lehet igazán nagyot kaszálni. Tombol a korrupció. Annyi a feljelentés, mint a legsötétebb ÁVH-s időkben volt.

Kisméretű falazótégla. Előnye: sokoldalúan felhasználható.

A kormánynak is van egy ilyen kis nyárimikulása, akit arra idomítottak, hogy mindenkit jelentsen fel, aki más úrnak szolgál, szolgált, illetve akiket a gazdái meghatároznak a számára. Szerencsétlen karrierista, vagy nem ismeri a történelmet, vagy azt nem tudja, hogy a történelem olykor ismétli önmagát. Ez a szokása. A helyszín, a díszletek, meg a szereplők változnak csupán, a mese ugyanaz marad. Rossz ember, nota bene: 1789. július 4. Franciaország, Bastille erőd. Kis halaknak, tizedrész ennyiért: lámpavas azonnal - vagy kicsivel később giotin. A királyt csak fél év múlva végzik ki… Nem ciklusokban kellene gondolkodni, mert soha nem lehet ám tudni… Nyilvánvaló persze, hogy a legtöbb politikus korrupt. Aki eddig nem volt az, majd azzá teszik. Ha nem áll kötélnek, ha ezzel szemben valamiféle érthetetlen, erkölcsi alapokon nyugvó kifogása lenne –aminek hangot is ad-, nem sokáig marad a tisztátalan Házban. Amennyiben meg eleve galamb lelket örökölt az édesanyjától, akkor fel sem vetődik benne a politikusi pálya ötlete.

Kis hazánkban, emberek milliói tekintenek félelemmel a jövőbe, ami teljességgel bizonytalan, és éppen ez a bizonytalanság az, ami a félelmet rettegéssé fokozza. Világszerte így van ez, de nálunk kontrasztosabban mutatkozik meg, hogy a kormányzat –a hatalom mindenáron való megtartása érdekében- ezt a nyomorult közhangulatot meglovagolva, fenntartja, sőt fokozza a bizonytalanságot. Nem tudom, mennyire jön ez le kormánykörökben, de igencsak vékony jégen terelik a nyájat, könnyen belepusztulhat mindenki. Úgy a birkák, mint a hajtók. Amennyiben ezzel tisztában vannak, és mégis ezt teszik, nem szabad nekik megbocsátanunk soha, mert tudják, mit cselekszenek. Nyilvánvaló hogy egy felelős vezetőnek (vezetőségnek), nem csak arról kell számot adnia, amit tett, hanem arról is, amit elmulasztott megtenni, holott a közérdek ezt megkívánta volna. Tudjuk azt is, hogy a szegényházban nehéz rendet tartani, ami alól Magyarország sem kivétel. Vezetőink nem képesek és nem is alkalmasak erre a feladatra. Hiszen a legalapvetőbb emberi jogok, és a demokrácia sárba tiprásával, ami a jelenlegi gyakorlat, nem érhető el az óhajtott rend, mivel ezek az eszközök, csak ideig-óráig működhetnek (diktatúra). Létezik ugyanis egy kritikus pont, ahonnan a burkolt vagy nyílt állami erőszak – ezerféle megszorítás, presszió – hatástalan lesz, és már nem teljesítheti aljas küldetését: a tömegek rezignáltan, lehajtott fejjel való, tehetetlen, néma bandukolását, a vágóhíd felé.

A bulinak lassan vége.

Elfogadhatatlan az a szemforgató, farizeusi álláspont, miszerint az eljövendő nemzedék érdekében van szükség a megszorításokra. Ugyanis, semelyik nemzedék sem áldozható fel, egy új generáció, bizonytalan alapokon nyugvó, esetlegesen jobb életének reményében. Az elnyomás, akkor is elnyomás marad, ha azt csupán egy sajátságos demokráciának nevezik el. Az olvasható ama bizonyos híres könyvben, hogy aki a szegényt nyomorgatja, az nem csak hogy a legnagyobb bűnök egyikét követi el, de megbocsátásban sem reménykedhet, egy magasabb, szellemi létformában sem. Országunk ál-keresztény vezetői, Istenről, Hazáról, népről, igazságról, becsületről prédikálnak, holott éppen ők azok, akik ezekbe leginkább beletörlik a mocskos cipőjüket. Arról azonban, hogy itt, az anyagi világban se legyen egy perc nyugodalmuk a kizsákmányoló, vérszívó gazembereknek, nekünk kell gondoskodnunk.

Egyelőre kevesen vagyunk, de az igazán nagy dolgokat, mindig a kevesek vitték véghez. Azokhoz szól ez a kis írás, akik nem fertőződtek még meg, vagy már kigyógyultak a politikai (bal- jobb) dogmák, talmi ideológiák betegségéből - fogságából, rájuk van most szükség. De már nem úgy, hogy pártosdit, bizottságosdit kellene játszani. Az már ki lett próbálva, láttuk mennyit ér. Elérkezett az idő, mikorra elég volt a szép szavakból, elég a nyafogásból. Senkit nem érdekel ki milyen széplélek, ki hogyan vélekedik a világról s miféle csodálatos, megváltó gondolatai vannak. Magasról tesznek rá, mennyire „jó” ember valaki, vagy milyen hitvány tróger (az utóbbiból túlkínálat van). Ez már mind elmúlt. Innentől kezdve, csak egyetlen hiteles dolog maradt, amit érdemben fel lehet majd mutatni, annak sokat emlegetett jövő nemzedéknek, és ez a valami a CSELEKEDET. Bizony-bizony, a nagyon közeli jövőben fog eldőlni a katedrális kérdés: szabadság vagy rabszolgaság, világosság vagy sötétség, élet vagy halál. És ez nem túldramatizálás. Ellenkezőleg, nem árt szó szerint venni. Az is igaz, hogy arra a kis időre, lehet továbbra is passzívnak maradni, mint eddig, lehet reménykedni a lottó főnyereményben, lehet kuncsorogni segélyért, sorba állni a valamilyen ismeretlen okból munkaügyi hivatalnak titulált műintézetben, vagy egész nap gürcölni: éhbérért.

Ez lesz a divat:elegáns kapucnis dzseki, praktikus kiegészítőkkel.

Ezt nem akarhatjuk. Akarjuk viszont azt, hogy vegyenek komolyan minket. Tárgyalni már nincs miről, ezért keményen oda kell csapni az asztalra, de úgy hogy rezegjen bele a nagycsillár is… Végérvényesen hátat kell fordítani nekik, majd szembenézni velük és meghúzni az egyértelmű határvonalat közöttük és köztünk. Mindenki játssza tovább a maga játékát. Az a szabály, hogy nincsen szabály, bár a hatalom már régóta ezek alapján játszadozik velünk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor a felelősen gondolkodó, szabadságszerető emberek számára, már tényleg nem lesz sem értelme, sem értéke a jövőnek.

Glin-Shaira Ferenc  

Szólj hozzá!

Címkék: parlament válság szegénység kapitalizmus elnyomás igazságtalanság segélyek

Térképismeret kötelező

2012.02.14. 13:09 :: Herpetotheres Cachinnans

Szólj hozzá!

Címkék: isten háború térképészet motiváló

A sötétség árnyéka

2012.01.09. 12:31 :: Herpetotheres Cachinnans

Nemrégiben, arra az elhatározásra jutottam, hogy hosszú kihagyás után, megnézem a televízióban az esti híradót. Javíthatatlan idealista vagyok, így titkon abban bíztam, hogy legalább a tálalás színvonala javult valamit, hiszen a tartalommal – egyelőre – úgy sem lehet sok mindent tenni.

Bekapcsoltam a készüléket, a távirányítót lettem az íróasztalra és kényelmesen végigdőltem a kanapén. Röpke tíz perc elteltével, százhúszadszorra is be kellett látnom, még mindig van hova süllyedni.

Majd feltűnt a képernyőn egy nem túl fotogén fiatalember –valami szóvivő vagy micsoda- és sűrű nyökögés, „ő..ő - á..á” közepette, a következőket mondta: A Kormányunk minden cselekedetét, a haza és nemzet iránti felelősség és szolgálata hatja át. Hosszú évtizedeken át megalázták, kihasználták és becsapták népünket. De most, itt vagyunk mi, akiket az emberek felhatalmaztak arra, hogy végre tegyünk igazságot, hozzuk el, a jólét, a becsület és a tisztesség korát. Az emberek boldogulását, egy szebb és jobb jövőt akarunk elérni, de ehhez az is szükséges… Eddig bírtam, kész, elzsibbadt az agyam és készültem felpattanni a távirányítóért, hogy véget vessek ennek az ömlengésnek, mikor a szóvivő, nem kis meglepetésemre így folytatta:- hogy egyszer és mindenkorra vegyék tudomásul, mi nem tűrünk el semmiféle kritikai hangot, mindenki állítsa a beszélőkéjét takarékra. Tudja meg ország-világ, itt nem játszunk demokráciásat. Aki sokat ugrál, úgy bevágjuk a börtönbe, hogy rározsdásodik még a műanyag lakat is. Aki mellénk áll, azt egy kicsit felemeljük – nem nagyon, nehogy elszemtelenedjék –, hogy szolgálhassa az államot, ami természetesen mi vagyunk. Remélem, világosan fogalmaztam meg a Kormány üzenetét. Elmondom még egyszer, lassan, hogy mindenki megértse: - Mi elnyomó hatalom vagyunk. Kizsákmányoló pénzéhes harácsolók, szegény és életellenesek, szadisták, álszentek, képmutató hazugok.

Kezdeti meglepetésem előbb döbbenetté, majd valami eddig nem tapasztalt borzongássá változott. A szavak, már csak, mint távoli visszhang, jutottak el a fülemig. Szédülés és hányinger fogott el, rosszul voltam. Annyira rosszul, hogy verejtékben úszva, hevesen zakatoló szívvel, de felébredtem. Elaludtam s csak álom volt az egész. A tévé reklámban, éppen egy jól szituált fiatalember, frissen- vidáman, arcán a debilek elégedett vigyorgásával, a dédnagypapa felbecsülhetetlen értékű, színarany zsebóráját csapta be a zaciba, amit azért mégis csak felbecsültek. Kikapcsoltam a készüléket és eltűnődtem azon, vajon mennyi lenne azon országoknak a száma, ahol a hatalmat gyakorlók – ha csak egyetlen napra is – krónikus igazmondási kényszerrel fertőződnének meg? Hányan határozhatnák meg, saját működésüket, az álomban elhangzottakhoz hasonlóan?

Meggyőződésem, hogy világban nyitott szemmel járó, kérdező, kétkedő, tehát gondolkodó ember számára, ez nem lehet kérdéses.

Vajon létezik-e Földünk sok száz országa között, csak egy is, amelynek vezetői elismerik, hogy ők bizony elnyomják a jónépet, kizsákmányolják az embereket, a demokráciát, a szólásszabadságot, meg egyenesen büntetik? Létezik, vagy létezett-e valaha ilyen ország? Úgy gondolom, ilyen ország nincs és nem is volt. Ha lenne, vagy lett volna, bizonyára sokat hallottunk volna felőle, mint szélsőségesen kirívó példáról.

Valamennyi hatalom, a legvéresebb kezű diktatúrától kezdve, a végletekig erőltetett toleranciától és ultraliberalizmustól már szenvedő - vergődő államalakulatokon át, egészen a még viszonylag jól működő kapitalista rendszerekig, egyszerűen fogalmazva: hirdeti önnön nagyszerűségét, népének-nemzetének legjobbat akaró szándékát, a béke, a jólét és a demokrácia zászlóshajójaként definiálja magát. Így aztán, ezek a hatalmak, annak dacára, hogy számtalan dologban nem értenek egyet, kusza kapcsolatrendszereik nem ritkán súrlódásokhoz, kisebb-nagyobb konfliktusokhoz vezetnek, egymás legitimitását azonban, feltétlenül elismerik, és ha egyébbel nem is –ha a másik országban súlyos politikai helyzet áll elő- passzív magatartásukkal, „tiszteletben” is tartják azt. Akad persze néhány retinens ország is, amelyek az ún. Nyugati típusú demokráciát nem tartják követendő modellnek, ők járják a saját útjukat – szintén abban a meggyőződésben, hogy az övék jobb, mint a többieké. Egy dolog azonban, közös bennük. Az éppen regnáló hatalommal szemben fellépő embereket –most nem feltétlenül fegyveres ellenállásra gondolok, mert ők erre amúgy is fel vannak készülve- zaklatni, háborgatni, üldözni fogják, „jobb” esetben, az adott állam, ördögien megszerkesztett bürokratikus gépezete bedarálja őket a többi közé a levesbe. Fura egy dolog ez…

„…Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése. E jogok: A szabadság, a tulajdon, a biztonság, és az elnyomással szemben való ellenállás. Senkit meggyőződései és vallási nézetei miatt háborgatni nem szabad…” /részlet, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatából, kelt: 1789./

De hát könyörgöm, akkor ki az elnyomó, ha senki sem elnyomó? Mert akik szabadságuk megnyirbálását, meggyőződéseik miatt való háborgatást, kizsákmányolást és elnyomást kiáltanak, azokat a hatalom rögtön bűnözőnek titulálja, és ha nem találnak okot, akkor kreálnak, de mindenképpen bíróság elé citálják, és még szerencsésnek mondhatják magukat, ha nem varrnak a nyakukba, egy jó kis hazaárulást vagy terrorizmust, netán a kettő kombinációját. A hatalom szempontjából minden kritika, támadást jelent, minden megnyilvánulás, ami nem egyezik az ő érdekeivel, uszítás – gyűlöletkeltés – minden egyes utcai demonstrációban potenciális veszélyforrást látnak. Sokszor nem is engedélyezik őket, mondvacsinált okokra hivatkozva. Ha esetleg mégis, előfordul, hogy kiképzett provokatőröket küldenek be, a tüntetők- felvonulók közé. Ekkor már meg is van az ok, az oszlatásra, a demonstrálók szétverésére és persze arra, hogy a jövőben miért nem fogják engedélyezni egy újabb esemény megrendezését.

„Ha majd a szellem napvilága beragyog minden ház ablakán…”- írta Petőfi, egyik remekművében. Na, kérem szépen, pontosan ez az, amitől az összes hatalom tart. Ugyanis egy felvilágosult, a kultúra iránt fogékony, művelődő népet, rendkívül nehéz irányítani egy olyan hatalomnak, amelyik az embereket eszközként kezeli, fel és kihasználja, majd a szemétbe dobja őket. Ne legyenek illúzióink: bolygónk közel összes országa – minden elismerésem, annak a néhány kivételnek – ember, szabadság és kultúraellenes. Globális szinten is megfigyelhető, hogy az igazán értékteremtő, gondolkodásra ösztönző, az embereket újra élő közösséggé kovácsolni igyekvő kulturális kezdeményezéseket, mennyire nem támogatja egyik kormány sem. Sőt, a még meglévő kevéske nívós kulturális intézményt, a legnagyobbaktól kezdve, egészen a legkisebb klubokig, alkotóműhelyekig, vagy egyáltalán nem támogatja /már amennyiben valaha is támogatta,/ vagy olyan adminisztratív technikákat alkalmaz velük szemben, hogy azok előbb- utóbb, kénytelenek lesznek bedobni a törülközőt. Egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy valamely intézményt, szerveződést, társulatot stb., melyet a hatalom gyanúsnak vagy különösen veszélyesnek tart, nemes egyszerűséggel betilt.

A hatalom mindig paranoiás. Ott is ellenséget lát, ahol nincs. Megelőző csapásait, a fizikának azon alaptételére építi, miszerint minden erő, a legkisebb ellenállás irányába hat. Ez valóban így van és ez igazából nem büntetés, hanem kivédhetetlen törvényszerűség. Sajnos, az emberek többsége, e törvényszerűség igája alatt nyög már jó ideje, és szenvedhet ott még nagyon sokáig, ha nem kap sürgősen erőre. Ezt az erőt csak be kellene fogadni, hiszen ingyen van, nem kell érte adni semmit, mert nem a világ, és nem a hatalom, ócska kacatjairól van szó, amivel jellemző módón, csak ők kalmárkodnak.

A hatalom kihasználta a technika robbanásszerű fejlődését, melyet az emberiség sem morálisan, sem pedig az egyéni erkölcs vonatkozásában nem tudott – nem tud követni. Aljas, sötét céljaikra fordították a tudomány vívmányait. Az elképesztő mennyiségű tévé csatornából, a csicsás bulvárlapokból, értéktelen, vacak, bóvli információkkal, érdekességként feltüntetett szeméthegyekkel árasztanak el bennünket. Ez sem új dolog persze, Machiavelli már jó ötszáz évvel ezelőtt megfogalmazta a tömeg figyelmének elterelésére, lekötésére, az ilyen jellegű módszerek lényegét és fontosságát, ami által sokkal kezelhetőbbé válik az istenadta nép. Napjainkban ezt az elbárgyúsító technikát, agymosásnak is nevezik.

Sajnos mostanában úgy áll a helyzet, hogy a hatalom birtokosai – úgy általában – egy kicsit hátradőlhetnek. Mert valóban nagy sokaság az, akikkel sikerült elhitetniük, hogy az általuk sulykolt álkultúra, álinformációk, álszórakoztatás, teljessé teszi az életüket sőt, csak attól lesz igazán teljes. Sikerült elhitetniük személyes szabadságuk illúzióját is, vagy legalább is azt, hogy így gondolkodjanak: – mesebeszéd, szabadság – mint olyan, nem is létezik.

A tömegek ilyen mértékű, mesterségesen előállított rezignáltsága, a hatalom malmára hajtja a vizet. Világszerte megfigyelhető, hogy a hatalom egyre kevésbé törődik, a demokrácia és a szabadság látszatának a megtartására. Megtehetik ezt, éppen az előbb említettek okán. Az orwelli sötét jövőkép – amit eddig pusztán zseniális írói fantazmagóriának vélhettünk – megvalósulni látszik. Művészi produktumokért, a szólás szabadságának gyakorlásáért, soha el nem követett, le nem írt, ki nem mondott dolgokért, súlyos börtönéveket – évtizedeket osztogatnak. A hatalom ex katedra kijelenti: - aki nem hajlandó a nyájhoz tartozni, az szabotőr. A szabotőröknek pedig belelát a fejébe, ismeri a gondolatait és azok rossz, destruktív gondolatok, ez pedig nem engedhető meg.

Gondolatrendőrség, gondolatbíróság, a gondolatbűnözők ellen. Ellehetetlenítés, tönkrezúzás, rabság. Mindezek ma már nem csak gondolati síkon, hanem a gyakorlatban is bevetett eszközök a fekete bárányokkal szemben. Senkinek ne legyenek illúziói, a hatalom célja a kultúra, a felvilágosodás, az önálló gondolkodás, illetve az ezt terjesztő emberek megsemmisítése. Aki érintettnek érzi magát ez ügyben, jól teszi, ha szó szerint veszi a megsemmisítés szót. Hiszen, ha a folyamatos lelki s fizikai nyomás, koncepciós perek sorozata, és az állami terror mind nyíltabb alkalmazása sem lesz elegendő ahhoz, hogy bekényszerítse a kultúra huszonegyedik századi forradalmárait, a szabadság harcosait, az agyhalottak népes tábora, akkor már fizikai létezésük eltörlése lesz a hatalom elsődleges célja. A végső megoldás.

Egy kicsit gondoljunk bele. Sok olyan világhírű költő, író, polihisztor élt és alkotott olyan műveket, amelyekért manapság rengeteg országban, így nálunk is, előbb meghurcolnák, bíróság elé állítanák, majd szépen /ahogyan az a forgatókönyvben szerepel/, jól becsuknák őket a dutyiba. Abból a sok zseniális emberből, amennyiben csak Petőfi Sándor és József Attila munkásságára vetünk egy pillantást, a mostani hatalom – ha csak ideiglenesen és kizárólag kettejükre vonatkoztatva is – de nagy valószínűséggel, visszaállítaná a halálbüntetés intézményét.

Joggal vetődik fel a kérdés, akkor hogyan lehetne felébreszteni a tömegeket, mi lenne az a technika, az a hatásos módszer, amivel érdemben megszólíthatóvá válnának az emberek? Sajnos a társadalom e legszélesebb rétege, érdemi módón nem szólítható meg, nem aktivizálható, mivel az cselekvést, vagy akár a legkisebb szellemi erőfeszítést igényelné az alanytól.   A politikai pártok, amikor azt állítják, hogy nekik sikerült valamilyen nagy népi – nemzeti összefogást elérniük, nem mondanak mást, mint hogy demagóg, populista kampányt folytattak, amelyben egy mézes-habos, matyó mintás, agyonretusált operett világot vetítettek a tisztelt választók elé – mintegy jövőképet! – amiért persze az égvilágon semmit sem kell tenniük, csak a megfelelő helyre húzni az ikszet.

„ A közömbösség a lélek legsúlyosabb betegsége.”- mondotta egykoron a bölcs Fénelon, s ez mai világunkra nézve, különösen igaz. Sajnos az emberiség, százalékarányát tekintve nem elhanyagolható része – a felülről jövő tudatos butítás eredményeként – már túllépte a közömbösség határait. Ez a tömeg, hasonlatos lett ahhoz a halálraítélthez, aki habár nem követett el bűnt, még sincs semmi kifogása az ellen, hogy felakasszák. Amennyiben ez a tendencia folytatódik, akkor nincs már messze az idő, mikor lelkesen meg is megtapsolja majd, önnön halálos ítéletét.

Amennyiben az előbbiekben – ha csak nagyvonalakban is – felvázolt állapotot vesszük alapul, joggal aggódhatunk és tehetjük fel a kérdést: akkor tehát nincs kiút, legyen meg aminek meg kell lennie, utánunk a vízözön?

Egy régi viccecske még az „átkosból”: «Elvtársak – mondja a párttitkár a taggyűlésen – két út áll előttünk, ebből az egyik járhatatlan, a másik az alkoholizmus.» Napjainkra az a paradox helyzet állott elő, hogy a tömeget, erre a bizonyos járhatatlan útra terelte a hatalom, és ezen az úton kommandírozza a szakadék irányába. A valóság felé forduló, megfelelő rálátás hiányában, a tömeg hovatovább bárgyú közönnyel bandukol végzete /végzetünk/ felé a rózsaszín ködben. Ez a rózsaszínű köd, nem más, mint az alkohol, a kábítószerek, a műanyag (anti-)kultúra folyamatos becsepegtetése, persze intravénásan. Olyan hősöket, sztárokat, ideálokat állítanak az emberek elé – mintegy etalonként –, akik közül, ha egynek a nevét is ki kellene írnom, minimum, tömény ipari salétromsavban volna muszáj megmosni a kezemet, pedig nem vagyok finnyás. Igazi kihívás, egy ilyen helyzetben felvállalni a fényt hozó kulturális szabadságharcot. Végletekig elhivatottnak kell lennie annak, aki e rezignált társadalmat ki akarja zökkenteni tespedt közönyéből. Aki világosságot akar vinni az emberek közé, annak önmagának kell fáklyává válnia. A tömeg előtt haladni, mutatni az utat, meleg adni a vacogóknak, és ahol kell, felgyújtani a fertőző szemétdombokat.

Ez, a létező legnehezebb feladatok egyike. Olyan sokaságot kell kivezetni az egyre sűrűbb sötétségből, akiktől –úgy általában- sem hálát, sem köszönetet nem lehet remélni. Gáncsot és árulást annál inkább. Éppen ez benne a szépség, ez a nagy kihívás, aminek a végső sikeréhez bizony-bizony, olykor magának a fáklyának is csonkig kell égnie…

Egy végletekig manipulált tömeget kell, az arra predesztinált keveseknek kivezetnie a káoszból a szabadságba. Ez a tömeg zsarolva van a hatalom által: múlttal, érzelmekkel és jövővel. Ez a tömeg meg van félemlítve – a nélkül hogy ennek tudatában lennének – általánosítással, elérendő cél hiányában, a tehetetlenség önszugessziójának érzésével.

A legnemesebb dolgokat, mindig kevesek vitték véghez. Most sem elsősorban hősökre van szükség, sokkal inkább olyan elhivatott emberekre, akik saját környezetükben merik vállalni a valódi kultúra, a fel és megvilágosítás nehéz munkáját. Ne feledjük el, majdan az igazi győztesek neve, nemcsak kőbe, hanem a szívek táblájába is be lesz vésve. Akik megszólítva érzik magukat, azoknak adjon reményt az, hogy az igazság velünk van, s ha ehhez erős akarat és kitartás is párosul, akkor el lehet venni a hatalmasoktól a botot is hozzá. Ahhoz hogy a rémálom csak álom maradjon, viszont az ébrenlét szörnyű valósága is tűnjön végre el, azonnal munkához kell látni. Jelenleg az egész világ forrásban van, és a szemetje egy része most jött a felszínre, aktuális tehát sürgősen eltávolítani onnan.

Mintegy figyelmeztetésként, ide kívánkozik William Shakespeare aforizmája, amely így szól: „ A jó szándék hamar elszáll, ha nem követi gyorsan a tett.”

Glin-Shaira Ferenc

 

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország kapitalizmus agymosás igazságtalanság médiaterror

A lőpor útja Ázsiából, Európán át, Ázsiába

2012.01.09. 12:19 :: Herpetotheres Cachinnans

A lőpor talán az emberiség egyik legfontosabb felfedezése, amely szépen lassan, teljesen átalakította a hadviselést. Érdemes hát pár pillantást vetni a történetére.

Felfedezése, elterjedése
A lőport, mint az köztudott, a kínaiak találták fel valószínűleg a XI. században. Katonai alkalmazása, már kezdettől izgatta őket, ám tekintve, hogy problémás volt az alkotóelemeknek mind a tisztasága, mind pedig a keverési aránya így ezek az eredmények nem jelentkeztek azonnal; papír, illetve bambuszcsövekbe töltött puskaportölteteik sem bombaként, sem lőfegyverként nem állták meg a helyüket. A XIII. századig kellett arra várni, hogy a lőpor felnőjön a katonai alkalmazáshoz. A sors iróniája, hogy először a Kínát leigázó mongol hadsereg rendszeresített lőpor alapú fegyvereket. Ezek alapvetően két fajták voltak: lőpor alapú – immár fém – lándzsa/nyílvetők, illetve puskaporral tömött fémgolyóbisok – kanóccal ellátva –, azaz de facto kézigránátok.
Európába is a mongolok révén jutott el a lőpor alapú technológia. A XIII. század során a Közel-Keletre rátörő Timur Lenk hadserege nagyszámú könnyűtüzérségi eszközt alkalmazott, amit aztán átvettek az őt legyőző arabok, akiktől aztán az ismeret később eljutott Európába is. (Érdekes, hogy a technológia, annak ellenére sem, került át közvetlenül, a mongoloktól az európaiakhoz, hogy európai hadak számos alkalommal maguk is találkoztak a hódítók tűzfegyvereivel.)
A lőpor alkalmazásának ázsiai fejlődése, a következő századokban, jelentősen lelassult. A kínaiak még javítottak kicsit ágyúik minőségén, a koreaiak a XVI. században meg már katonai célokra is alkalmaztak rakétákat, de a fejlesztések zöme már a kor Európájában született.
Egyes – magukat makacsul tartó – nézetek szerint Franciaországban, a mongoloktól függetlenül találták fel a lőport. Mindenestre az tény, hogy a XV. század elején Európában ugyanolyan háromcsövű „puskákat”, majd „kézi ágyúkat” használtak, amelyek a XIV. század végén váltak igencsak elterjedté Kínában. (A képen huszita harcos.)
 
A lőpor összetételének feljavítása
Európában szép lassan felismerték, hogy az az alapvető probléma a kínai lőporral, hogy kevéssé hatékony az összetétele; abból következik túlzottan alacsony robbanópotenciálja. Az alacsony robbanópotenciál legfőbb oka az volt, hogy a robbanópotenciált tulajdonképpen biztosító összetevő, a kálium-nitrát (más néven salétrom) nem volt a természetben sem kellő tisztaságban megtalálható. (A kálium-nitrát magas hőmérsékleten, magas páratartalom mellett, bomló ürülékben található meg, ám sajnálatos módon abban sem kellő tisztaságban, ezért igazán használhatóvá csak vegyi tisztítással tehető.) – Elsőként tehát ezt kellett megoldani. Talán fölösleges kémiaórát tartani, annak közléséhez, hogy ezt végül sikerült is megoldaniuk, a kálium-nitrát, a XVII. század elejére, szinte már vegytiszta formában került előállításra. (Műtrágyaként ma is kapható a teljesen vegytiszta kálium-nitrát.)
Lévén a lőpor másik két összetevőjével: az alacsony gyújtáspontot biztosító kénnel, és a gyújtást adó faszénnel hasonló gondok nem voltak, így már csak a gyártási eljárás és az összetételi arány javítgatása maradt hátra. Az ideálisnak tartott keverési arány Kínában, a X. században még csak 50% kálium-nitrátot tartalmazott. Európában a XV. században a 75% kálium-nitrátot, 13% ként, 12% faszenet tartották ideálisnak, míg a XIX. végére az arányok már 74-10-16-ra, illetve 74-12-13-ra módosultak. Ma a 77-13-10-es arányt tartják a lehető legjobbnak. (Az utóbbi arányok kapcsán meg kell jegyezni – hogy a gyakorlatban –, tekintettel arra, hogy minőségét tekintve általában sem a faszén, sem a kén nincs olyan fokon, hogy ilyen alacsony aránnyal tökéletes robbanást vigyenek véghez, így azok arányát érdemes pár százalékkal magasabban tartani.)
(Azt hiszem nem vétettem a közjó ellen ezen arányok közlésével. Aki szerint mégis, annak ajánlanám figyelmébe Fekete István Egri Csillagok című regényét, melyben Dobó István és Bornemissza Gergely is értekeztek a feketelőpor ideális arányairól. - Ők a 75:10:15-ös arányra jutottak.) 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 
 
Granulált lőpor.
Mivel a lőpor alkotóelemei különböző fajsúlyúak, így szállítás során hajlamos rétegekbe rendeződni, s ezáltal – a keverési arányt tönkretéve – robbanóképtelenné válni. Európában a probléma megoldása érdekében lőpormalmokban őrölték nagyon finom – liszt szerű – porrá a lőport, amit azután szemcsésítettek, „véglegesen” rögzítve ezáltal a lőpor összetevőinek egyenletes elosztását. (A szemcsésítés során a port – tömény – alkohollal elkeverték, majd szita segítségével „szemcsésítve”, megszárították.)
 
Vissza Ázsiába
Mikorra a lőpor, illetve a lőporos fegyverek visszatértek Ázsiába (1543 – Japán), már jóval erősebbek voltak, mint a XIII. században. Ezt a lőpor összetételének javítása, illetve a fegyverek csőhosszának növelése, illetve elsütő szerkezetük újragondolása együttesen okozta. Japánban rögtön hatalmas sikert is értek el az európai muskéták, a század végére az állandó polgárháborúsdit játszó japán seregeknek immár 1/3-a volt tűzfegyverekkel felszerelve, míg ez az arány példának okául Nagy-Britanniában is csak 1/4-es volt. Mindennek fényében aligha tudható be csodának, hogy Japán a későbbiek során miért is léphetett be maga is a gyarmatosító hatalmak közé.
A lőpor mára elavult robbanószernek számít, de fontos előnye, hogy olcsó, könnyen beszerezhető és vagy százszor hatékonyabb, mint a benzines palackok.
 
Herpetotheres Cachinnans

 

Szólj hozzá!

Címkék: történelem lőpor puskapor lőpor eredete lőpor összetétele lőpor története lőpor szemcsésítése

90 éve nincs kompromisszum

2011.12.14. 10:24 :: Herpetotheres Cachinnans

Az alábbi kép egy, a trianoni békediktátum elleni tüntetésen készült. (Londonban.)

Ott van rajta az igazság. (Bár a kérdőjeleket feleslegesnek érzem.)


„90 éve nincs kompromisszum. - Csak a fegyveres megoldás elfogadható?”

Nos, a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a hangzatos beszédek még soha nem tudtak megváltoztatni államhatárokat…

Szólj hozzá!

Címkék: trianon magyarország harc london tüntetés háború revízió kompromisszum koszovó székelyföld albánia

A nagy felismerés

2011.12.13. 12:23 :: Herpetotheres Cachinnans

Szólj hozzá!

Címkék: humor háború hindenburg gyógyfűrdő

A gerillaharcos attitűdje

2011.12.13. 12:13 :: Herpetotheres Cachinnans

„Harcolni csak egyféleképpen lehet: mocskosan. A tiszta, becsületes küzdelem csak arra jó, hogy megölesd magad, méghozzá rövid úton. Használj ki minden lehetőséget a kínálkozó orvlövésre, üss övön alul, és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe – akkor talán te lehetsz az, aki élve hagyja el a helyszínt. Ezt ne feledd. Élet-halál harcról van szó. Ez nem bokszmeccs. Nem az nyer, aki több pontot szerez.” (ez az idevágó idézet Jeanniene Frost, amerikai írónő egy – amúgy teljesen másról szóló – könyvéből való)

A gerillaharcos céljai

Rövid meghatározás Che Guevarától:

„A gerillaharcos társadalmi reformer, aki azért ragad fegyvert, mert megtestesítője a nép dühödt tiltakozásának elnyomói ellen; a gerillák azért harcolnak, hogy megváltoztassák a társadalmi rendet, amely összes fegyvertelen fivérüket és nővérüket tudatlanságban és nyomorban tartja.”

Kár lenne ennyire leszűkíteni a harc céljait – mert bár a gerillaharcos valóban harcolhat az elnyomás ellen –, de lehet más teendője is, azon túl, hogy népe szociális érdekeit védelmezze. És ez, a másik oldal felé is igaz: ideális, ha a gerillaharcos nem csak nemzetét védelmezi annak sárba tipróival szemben, hanem népe kevésbé elvont, hétköznapibb érdekeiért is szót emel. Jelen sorok írója nem hisz sem a jobb, sem a baloldaliságban, és mindenkoron betegesnek tartja, ha a nép (emberek sokaságának nagyobb közössége) és a nemzet (az emberek nagyobb közössége mögött álló – történelemben és identitásban gyökerező – tartalom) érdekeit megpróbálják szembe fordítani. Valójában a nép boldogsága és a nemzet ereje túl szorosabban függnek egymástól, minthogy a harc e két frontját különválaszthatnánk.

Napjaink Magyarországában – határokon belül és kívül – egyaránt lenne oka (és következésképp célja is) az ilyen irányú harcnak. Az idegen elnyomás, és a vele járó nyugati módi agymosás, valamint a kizsákmányolás kéz a kézben járnak, miközben a múltban nemzetünkre kényszerített igazságtalanságokat sem feledhetjük el, hisz ez is, az is egy negatív jövőképet determinál. (Mindezekről majd még bővebben írunk.)

A potencionális gerillaharcos feladata felismerni és rendszerezni harca okait és céljait. Rangsorolnia kell a lehetséges terveket és megtalálni a legtöbbet ígérőt. A potencionális gerillaharcos nem hisz a békés, azaz a politikai megoldásban, mikor arra már nincs remény. Kész kezébe venni népe sorsát, hogy azt jobbá tegye. A potencionális gerilla tehát alapjában véve egy felelősségteljesen gondolkozó hazafi, aki viszont a cselekvéstől sem riad vissza. A gerillaharcos ha már gondolatban és akaratban is erős, félig kész is a harcra. Bár természetesen az elméleti és a fizikai felkészültség sem tekinthető másodlagosnak. A gerillaharcos nem Chuck Norris – nem magányosan küzd –, így ezek mellé még valamiféle szervezettség sem árt.

 A gerilla harcstílusa

Először is nézzük, a hadtudomány általános érvényű doktrínáját:

„Az igazi feladat nem az, hogy a csatát keressük, hanem hogy olyan stratégiai helyzetet teremtsünk, amely annyira kedvező, hogy ha egymaga nem hozza is meg a döntést, az ebből indított csata mindenképpen elérje azt.” (Basil Liddel Hart: Stratégia 538p.)

Ez a doktrína a 2. világháborúban nagykorúvá vált, s érvényes azóta is. Romba döntötte Clausewitz elméletét arról, hogy háborút csak nagy tömegekkel megvívott csaták eredményeként lehet nyerni.

Thomas Edward Lawrence, avagy Arábiai Lawrence – aki az I. világháború alatt győzelemre vezette az arab gerillákat a törökök jól képzett, ám rugalmatlanabb reguláris hadserege felett. Ösztönös gerilla volt. Sikereit nagyrészt az ellenség közlekedésének, és parancsnoklási rendszerének megbénítása, illetve az üss és fuss taktika alkalmazásának hozta meg. A háború után könyvet írt tapasztalatairól.

B. H. Liddell Hart, a közvetett megközelítés elméletének kidolgozója. Elméletét elsősorban az orosz Tuhacsevszkij és a német Guderian tették magukévá. Hart közvetett megközelítése leginkább a gépesített hadviselést helyezte előtérbe, de segített a hadviselés többi területén is átformálni a katonai gondolkodást.
 

Rajtaütés után – a gerillaháborúban a jó felderítés, a meglepetés ereje és határozott kivitelezés általában mindent eldönt. A 2. világháború alatt a szovjet partizánok többsége kevéssé, vagy egyáltalán nem rendelkezett kiképzéssel. Az állam ügynökök és füzetecskék segítségével ismertette meg a megszállt országrészek lakosságát a célszerű partizánmódszerekkel – az elméleti alapot Drobov dolgozta ki, még 1931-ben. Nagy-Britanniában Gubbins végzett hasonló munkásságot. A partizánok képzetlensége és ismereteik felületes volta gyakran követelt fölösleges véráldozatokat; a képzett katonákból álló diverzáns osztagok azonban sokszor szinte megsemmisíthetetlennek bizonyultak.

 Orde Charles Wingate diverzánscsoportja 1943-tól a Burmai őserdőben folytatott gerillaháborút - később könyvet írt róla, amit aztán Che Guevara is szorgosan forgatott. Wingate, mint ideális közegre, a dzsungelre építette taktikáját – az, hogy Che is leginkább a dzsungelben mozgott, gyakran szül a gerillaharcról téves sztereotípiákat.

 

 

 

A gerillaháború az úgynevezett „kisháborúk” egyik alfaja – félig a régi idők népfelkeléseinek gondolatából, félig pedig a diverzáns hadviselésnek a két világháború között, majd részint a 2. világháború után kikristályosodott elméletéből ered.

A gerillaharc egy egész speciális küzdelemtípus, amelynek módszertani lényege, ahogy Che Guevara is meghatározta:

„»Lecsapni és elfutni«, sokan így nevezik megvetően, és így pontos. Lecsapni és elfutni, várni, lesben állni, megint lecsapni és elfutni, ismételten nem hagyni békében az ellenséget. Mindebben valamiféle negatívum látszik, a visszavonulás, a frontális ütközés kerülése. Csakhogy ez a gerilla-hadviselés általános stratégiájának következménye, amelynek az a célja, ami minden háborúnak: győzni, megsemmisíteni az ellenséget.”

Ez a meghatározás semmiképpen sem nevezhető újszerűnek, hisz a háborúk céljai valójában kevéssé változtak a történelem során. George Smith Patton pár évtizeddel korábban hasonlóképp fogalmazta meg a hadviselés lényegét:

„A háború megnyerésének nem az a titka, hogy életünket adjuk a hazánkért, hanem az, hogy végignézzük, amint az ellenség adja életét a hazájáért.”

A gerilla-hadviselés azonban mégiscsak más, ha úgy tetszik, – ha jól csináljál –, még kevéssé jellemzi a fer play, mint a reguláris háborút. Ennek nyilvánvaló oka a gerillacsapatokat általánosan jellemző létszám és tüzerőbeli gyengeség. Reguláris háborúban talán hős az, aki kiöl magából mindenféle ösztönt, mely amúgy a saját élete védelmébe terelné a tevékenységét – de a gerillaháborúban már kevésbé tekinthető annak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a gerillaharcosnak nem kellene oroszlánként küzdenie, pusztán annyit jelent, hogy egyaránt kell jó oroszlánnak és jó antilopnak lennie. Bár tulajdonképpen ez a reguláris harcnál is elvárható többé-kevésbé. Már az ókorban, Kung-Fu-Ce is hasonlóképp elmélkedett az ideális harcosról:

„- Ha három hadsereget kellene vezetned, kit vennél magadhoz?

A Mester így szólt:

- Azt, aki puszta ököllel a tigrisnek rohanna, a folyónak indulna csónak nélkül és vakmerőn a halált keresné, azt nem venném magamhoz. Szívesen azt venném, aki, ha már elvállalta, lelkiismeretes, meggondolt és valóban cselekszik.”

A gerillahadseregek ugyanazt a taktikát alkalmazza, amit a második világháború óta a világ majd összes reguláris hadserege is – azaz a közvetett megközelítés taktikáját –, csakhogy mérhetetlenül gyengébb személyi és eszközállománnyal. A gerillacsoportnak is mindig ott és úgy kell támadnia, ahol az ellenség védelme a leggyengébb, illetve leginkább meglepetést lehet elérni, – miképp a világháborúban a német páncélosalakulatok is tették /igyekeztek tenni/ – csupán itt páncélosok és nehézfegyverzet nélkül. Azaz olyan hátránnyal, minek velejárója, hogy frontális ütközetben az ellenség kisebb erői is képesek lennének megsemmisíteni a gerillacsoportot. A gerillaharcosnak a meglepetés esélye nélkül nem szabad vállalkoznia semmire, és amint ez az előnye elmúlt, mielőbb el kell menekülnie.  Ezért van az, hogy a gerillaharcosnak alkalomadtán jó antilopnak kell lennie: nem szabad engednie, hogy utolérjék a ragadozók. A gerillaharcos, ha teheti miután „ütött” egyszerűen odébb áll és ideális távolságban újrakezdve folytatja ténykedését. Ha ehhez a mobilitása aktuálisan elégtelen, akkor békés polgárrá alakul át, – ha a környezet baráti –, s úgy próbál meg felszívódni, vagy ha nem teheti, a természetben keres menedéket. A történelmi tapasztalatok szerint a természet a legjobb búvóhely, ezért is, hogy általában ezt veszik az egyik legfontosabb, a gerillaharcot befolyásoló külső körülménynek. (A mai Magyarország nagy részén és pl. a Délvidéken a terep csak közepesen, vagy kevéssé alkalmasnak sorolható be. Erdélyben, a Felvidéken és az Őrvidéken viszont a legtöbb tekintetben, ideálisnak nevezhető.)

A gerillaharcos taktikája

A gerillaháborúhoz – kezdetben – nem kell sok ember. Che ideális terepre (hegyvidék, őserdő) száz-százötven főben határozta meg a gerillahadsereg maximális létszámhatárt. Ennek az erőnek maximum harminc-negyvenfős csoportokban szabad tevékenykednie. Legideálisabbnak a nyolc-tizenkét fős operatív csapatokat tartotta. (A Kubai partizánháborúban – az 1956-os partraszállást követően – Castro és Guevara hadereje sem volt nagyobb –velük együtt – tizenkét fősnél.) Beépített területen természetesen ezek a számok még alacsonyabbak kell, legyenek. Ha a gerillaosztag nem a természetben, hanem – élve az esetlegesen meglévő, kedvezőbb körülményekkel – országúton mozog, akkor az osztag létszáma nyilván a gépjárműhöz kell, hogy igazodjon. Ha a gerillák száma el kezd duzzadni, akkor sem szabad az osztagok létszámát növelni, ehelyett az új osztagot kell létrehozni, s azokat egy-egy másik hadműveleti körzet benépesítésére, vagy az adott körzet egy darabjának átvételére kell felhasználni. A cél az, hogy idővel mindenütt legyen folyamatosan ténykedő gerillasejt.

Az Ír Köztársasági Hadsereg önkénteseinek kézikönyve a gerilla feladatait három dologban határozza meg: „(1) Aknázza alá az ellenség emberi és eszközforrásait. (2) Vezesse a nép ellenállását a megszállókkal szemben. (3) Törje meg az ellenség adminisztrációját, hivatalait.”

Az első alatt az ellenség fegyveres erőinek folyamatos zaklatását kell érteni. A második alatt a felvilágosító tevékenységet. A harmadik pedig az adminisztráció, a közlekedés, az energiaellátás, a gazdasági termelés, a hírközlés és az ellenséggel kollaborálók elleni támadásokat takarja.

Che Guevara és Fidel Castro - talán a leghíresebb gerillavezérek. Che gerilla kézikönyve alapolvasmány.

 

 

 

 

A Baader-Meinhof csoport (más néven a Vörös Hadsereg Frakció) 9 éven át működött a Németországi Szövetségi Köztársaságban. Megpróbálták megsemmisíteni a kapitalista rendszert, ám ez a cél – a gerillaharc megfelelő távlati koncepciója híján – megvalósíthatatlannak bizonyult. Tevékenységüket különösképpen az teszi érdekessé, hogy kizárólagosan városi közegben működtek.

 A gerillaháború nem reguláris háború, de még csak nem is népfelkelés. A gerillaháború sokkal inkább azon – leginkább 20. századi – taktikák összessége, melyek az ellenséggel szembeni klasszikus csatározás nélkül próbálnak eredményt elérni. Mindenesetre von Clausewitz célmegjelölése azért – még napjainkban is – ideillik:

„Ha az ellenfél ellenáll akaratunknak, olyan helyzetbe kell kényszerítenünk, amely terhesebb számára, mint az az áldozat, amit követelünk; de e helyzet hátrányainak természetesen nem átmeneti természetűeknek kell lenniük, legalábbis látszólag, különben az ellenség ahelyett, hogy engedne, ki fog tartani; abban a reményben, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Éppen ezért a helyzete a háború folytatásával csak romolhat.”

A végcél az, hogy az ellenség biztonságtudata, gazdasági bázisa és tömegtámogatottsága végletekig meggyengüljön; s képtelenné váljon arra, hogy haderejét tetszése szerint mozgathassa. Ha ez az állapot elérkezett, az azt is jelenti, hogy a baráti lakosság feletti ellenőrzés tulajdonképpen már a gerillamozgalom kezében került. Hisz, az ellenséges erők – a reguláris hadseregek jellemzőiből fakadóan – csak kétféleképpen tehetnek: Vagy teljesen szétszóródnak – ha mindent védeni akarnak –, és az által lesznek könnyű prédává... Vagy összevonási körzetekbe rendeződnek, hogy lehetőséget adjanak maguknak tűzerejük érvényre juttatására, s ezáltal lemondanak szélesebb körű jelenlétükről. Addig a gerillaerők – melyek ugyebár a korábban ecsetelt taktika révén bárhol fel tudnak tűnni – egyre nagyobb katonai előnyre és egyre kiterjedtebb jelenlétre tesznek szert. A baráti lakosság feletti de facto ellenőrzés megteremti a lehetőségét, hogy a gerillahadsereg részint maga is ki tudjon állítani – maga mellé – egy nagy tömegű, fél-reguláris haderőt, amely a gerillahadsereg további támogatását élvezve, a mozgásában korlátozott ellenséges hadsereg részei felett már képes lesz nyíltszíni győzelmeket is aratni.

A Hồ Chí Minh vezette a vietnámi gerillahadsereg (Việt Nam Ðộc Lập Ðồng Minh Hội, vagy rövidebben Viet Minh) legyőzte a franciákat, majd (a Viet Minh utódja, a Mặt Trận Giải Phóng Miền Nam Việt Nam, rövidebben a Vietkong) az amerikai megszálló erőket is kiűzte az országból. A vietnámiak, a franciákkal szembeni sikereiket, kezdetben gerilla módszerekkel érték el, míg végül, 1954-re képessé válta a nyíltszíni győzelem megvívására is.

Reguláris és fél reguláris csapataik hadműveletei az amerikaiakkal szemben , több mint 80%-os arányban végződtek vereséggel. Azaz abben a konfliktusban már jóformán csak a gerilla hadviselés hozta az eredményeket.

 Herpetotheres Cachinnans

Szólj hozzá!

Címkék: gerilla che guevara partizán létszám baader meinhof gerilla hadviselés kis háború partizánháború potencionális gerilla háború okai háború célja gerilla csoport közvetett megközelítés üss és fuss ho chí minh wingate liddel hart drobov arábiai lawrence

Szőttes

2011.12.13. 11:25 :: Herpetotheres Cachinnans

Szólj hozzá!

Címkék: humor szabó kovács páncél bierce motiváló

Békeharc

2011.12.13. 11:21 :: Herpetotheres Cachinnans

Szólj hozzá!

Címkék: humor háború béke szálasi ferenc békeharc

A háború mellett

2011.12.13. 11:18 :: Herpetotheres Cachinnans

A HÁBORÚ MINDIG ROSSZ 

Minden háború kegyetlen és értelmetlen?
Igen?

Mindenképpen kegyetlen és értelmetlen dolog kést szúrni az emberi húsba és azt mélyen felvágni?

Igen?

Pedig általában így szokott kezdődni minden műtét. 

A háború milyenséget a kitűzött célok és a végkimenetel határozzák meg.

A nemes céllal vívott, sikeres háborút úgy kell felfogni, mint az emberiség műtétje saját beteg történelmi szövedékén.

Következésképpen, mikor a társadalomi, vagy nemzetközi konfliktusok már nem kezelhetőek puha eszközökkel a háború százszor üdvösebb megoldásnak tekintendő, mint a gyávaság szülte „békés” szenvedés.

Herpetotheres Cachinnans

Szólj hozzá!

Címkék: történelem gondolat háború béke műtét revízió

Ágyú

2011.12.09. 11:41 :: Herpetotheres Cachinnans

Szólj hozzá!

Címkék: humor ágyú bierce

(V)álság van

2011.12.08. 16:01 :: Herpetotheres Cachinnans

„A sötétség és a bizonytalanság, nagyobbnak tüntet fel minden veszedelmet.”

(Arthur Schopenhauer)

 

Történelmi időket élünk. Olyan eseményeknek lehetünk közvetlen részesei, amelyek ama bizonyos majdani történelemkönyvekbe, fekete betűkkel lesznek írva. Válság van. Ember fia nem számított rá, senki nem tehet róla, ergo: felelősségre sem vonható senki. Ez nem kitaláció, a Föld országainak majd összes vezetője, így nyilatkozik ez ügyben. Már itt is egyedülálló dologgal állunk szemben, tudniillik azzal hogy ilyen sokan egyetértenek végre valamiben, bár rontja a képet hogy ez az ő ártatlanságukra vonatkozik. Tehát válság. Bizonyára hosszas gondolkodás után jutottak erre a roppant eredeti elnevezésre, hogy válság van pénzügyi, gazdasági, társadalmi vonalon is. Országok tucatjai váltak fizetésképtelenné, nagy és kisvállalatok százai mentek és mennek tönkre. Emberek millióiból lesz minden átmenet nélkül földönfutó, ebben a csodálatos, szabadnak mondott világban. Mindnyájan a válság áldozatai vagyunk szajkózzák egyfolytában a politikusok. Biztosítanak bennünket hogy ők mindent megtesznek annak érdekében hogy kis bolygónkat megszabadítsák ettől a válság nevezetű fertőzéstől.  Ugyanígy nyilatkoznak a bankárok, a mamutvállalatok vezetői, nagybefektetők, részvénytársaságok és mindenki, aki érdekelt ebben a fene-nagy kapitalizmusban. Nagy a baj mondják mert az országoknak óriási adóságai vannak, mi több, jó néhányuk a csőd szélére jutott. A bankok is tönkremennek, mert az egyik többel tartozik a máiknak, mint fordítva. Mindenki tartozik mindenkinek. A tartozás, mint fogalom, arról ismerszik meg hogy valaki kölcsönkér valakitől, aki jó estben ad is. De fizetni senki nem tud senkinek. Akarnak persze szegények, de hát ha egyszer nincs, akkor nincs mondják ők. Valahol mégis lennie kell annak a pénznek, valamilyen formában. Egyet teljes bizonyossággal ki lehet jelenteni, a Föld rászorulói, szegényei, árvák és özvegyek között nem osztották szét. Joggal teheti fel a költői kérdést az átlagember, akkor hol a jó fenében is van az a csúnya pénz? Mert ha itt sincs, meg ott sincs, nincs senkinek semmije, akkor csak egy lehetőség maradt. Valahonnan a végtelen fagyos univerzum egy sötét szegletéből érkező rossz szándékú idegenek eltüntették, és valamiféle ördögi praktikákat bevetve, megfertőzték bolygónkat mindenféle válsággal. Felmérték, hogy a Földön akkor tudják a legnagyobb káoszt okozni, ha szétrombolják a gazdaságot, a pénzpiacot, keveredést okoznak a különböző ilyen-olyan százalékos termelési mutatókban, meg mindenben ami a pénzel összefügg. Felismerték, hogy világunkban a profit lett az isten, maga az ember pedig csak itt-ott, mintegy széljegyzet formájába szerepel. Tényleg nincs más lehetséges válasz, minthogy a földönkívüliek művelték volna velünk ezt a csúfságot? Akad valami érdemesebb felelet az alapkérdésre?

Igen, van rá valódi válasz, van rá igazi magyarázat. Aki valami politikai, vagy közgazdasági kaszkadőrmutatványokra számít, az csalódni fog. Amennyiben a tisztelt kuncsaft le, vagy túlfizetett politikai, gazdasági „szakemberek” ide-oda mutogatására, semmitmondó üres szólamokra, érthetetlen terminus technikusra vágyik, arra is van megoldás. Csupán annyit kell tennie, csatornát vált a tv-n, frekvenciát a rádión, vagy az ízlésének megfelelő újságot beszerzi a hírlapárusnál. Butításból, mellébeszélésből, hazudozásból túlkínálat van a piacon. Ezen kis írás elkövetőjének fixa ideája: hogy lehet egyszerűen világosan és őszintén kommunikálni. Mi több, csak így érdemes. Kivétel, ha ezt nem is akarják.

Mi hát a bajok oka? Anélkül hogy Ádámig, Éváig visszamennénk, vagy kerek perec kijelentenénk világuk nagyon rossz irányba halad, esetleg a végzetébe is rohanhat, amire jelen állás szerint jó esélye van.

Néhány száraz, de annál elgondolkodtatóbb adat: a Föld lakosságának 18%-a bírja a megtermelt jövedelem 84%-át, az alsó 20% jövedelme nem éri el az összes megtermelt jövedelem 1,5%-át sem. Nem kell matekzseninek lenni: a lakosság 62%-ának az összes jövedelemnek 14,5%-a marad. Ezek nem csupán a puszta tényeket illusztrálják számokkal, hanem azt a kialakult értékrendet, amiben az ember csak statisztikai adat, költségvetési százalékarány, akit persze négyévente szavazógép módra állítanak.

Idegenbeszakadt, multi-milliárdos hazánkfia, aki azon kevesek közé tartozik, hogy elismerte, ő egzisztenciálisan nagyon jól jön ki a válságból, mert tudja miről is szól a mese valójában. Szóval a következőket mondta a kapitalizmusról: „A piac az egyetlen amelyik képes az egész emberi társadalom és a világgazdaság szabályozására. A kapitalizmus eredeti célja, a termelés hatékonyságának, a fogyasztás mennyiségének és minőségének növelése volt. Mindezzel együtt, a KÖZJÓT, saját, egyéni érdekeink fölé kell emelni. Sajnos ez mára megváltozott, az embereket már nem szimplán fogyasztóként, hanem DOLOGKÉNT kezelik, és ez nagyon nincs jól. Ha ez a folyamat így megy tovább, joggal kell számolni azzal, hogy a rendszer összedől.”

Egy személyes megjegyzés. Bár ez az übergazdag úriember nagyon sok alapítványt hozott létre és működtet világszerte, így Magyarországon is, bizonyára jó néhányuk nemes célzattal jó feladatot lát el. Pénzvadász módszerei miatt, amivel sokaknak okoz kárt és jóval kevesebbeknek hajt hasznot, nekem kicsit sem szimpatikus. Mégis ezzel az állításával alapvetően egyet kell, hogy értsek.

Sajnos a tőke érdekei nem azonosak a társadalom érdekeivel, igényeivel szemben pedig éppen hogy vadidegen. Kétségtelen, hogy a legmagasabb költségtényező az emberi munka, ami viszont a szédületes iramú technikai fejlődéssel mérsékelhető, így tehát a végeredmény a munkaerő iránti igény folyamatos csökkenéséhez vezet. A globális tőke lényegéből adódóan miután sikeresen dologgá abszolválta az embert, oda megy, ahol a feltételek számára a legkedvezőbbek. Például: egy amerikai betanított segédmunkás minimálisan kötelező 9 dolláros órabérét sokallták, majd Nyugat_Európában dolgoztattak 6-7 dollárért. Látván, hogy ugyanazt a robotmunkát, Kelet-Európában is eltudták végeztetni, és itt már csak 2-3 dollár volt munkásonként a költségük. De a legújabb kori rabszolgatartók, már ezt is sokallják, így a klasszikus vándorlási útvonallal ellentétesen nyugatról vonulnak kelet felé, ahol 1 dolláros órabérért is akad bőven jelentkező.

Az emberiségnek az a nagyságrendileg jelentéktelen része, kikhez az összjövedelem közel 90%-a vándorol mostanság már nem oszt vissza semmit, vagy csak igen keveset, és egyre inkább kevesebbet. Argóban ez így szól: lenyelik a lóvét.

Ami végképp elkorhadt, megette a rozsda, düledezik, azt már nem érdemes mázolgatni, le kell bontani úgy ahogy van, vagy hagyni kell összedőlni, mert lejárt az ideje, vagy nem állta ki a próbát. Mégis azt látjuk, hogy a „veszteséges” bankokat évről évre dollár-euró milliárdokkal töltik fel újra és újra. Cégóriásokról derül ki, mintegy „váratlanul”, hogy jó ideje deficitet termelnek, de őket is újrafinanszírozzák hihetetlen mennyiségű pénzekkel. Mamutberuházások tömkelegét kezdeményezik és hajtják végre, melynek a többsége, csillogó-villogó pláza, monumentális bevásárlóközpont. Alagutakat fúrnak a síkságba, hidakat építenek oda, ahol nincs folyó. Mindezek mellett a munkanélküliek sok-százmilliós táborából, csupán néhány ezer, tízezer embertársunknak oldják meg, persze csak egy rövid időre, a problémáját.

A globális tőke kezében van természetesen a politika is. Ők utasítják ugyanis a meghatározó államok vezetőit, azok továbbadják a direktívákat a kevésbé meghatározó országok politikusainak, akik arra lettek idomítva, hogy szolgai módon végrehajtsák gazdáik parancsát, amit csak módjával persze, de honorálnak is. NEKIK. Sarkosan fogalmazva: a dolog lényege az lenne, hogy a szegény maradjon csak szegény, függjön a napi létezése is a mindenkori hatalomtól. Akik a legszegényebbek, a legnyomorultabbak, azok meg egyszerűen dögöljenek meg. A világ valódi irányítóinak, elképzeléseik megvalósításához rájuk már nincs szükség, az általuk meg rémálmodott struktúrába ők már nem illenek bele, mivel még csak propagandacélra sem felelnek meg.

A kisemberek tömegének, egy apró töredékéről, a globális pénzvadászok feltételeztek egy esetleges elszakadási, függetlenedési kísérletet, ezért aztán, a szintén az ő irányításuk alatt álló médiumokon át, félelmetes bárgyúságokkal és kapitális hazugságáradattal, valósággal belesulykolták az emberek agyába, hogy válság van. Élelmiszer is alig akad már a Földön, mert a klímaváltozás így, a terroristák meg úgy… Ezért aztán rövid időn belül, az egész világon úgy felverték az élelmiszerárakat, hogy már-már több hasznot hoz neki mint a fegyver biznisz. Mindezek mellett csak Európában évente több millió tonna élelmiszert semmisítenek meg, dobálnak el. Sikeresen megosztották a társadalmat, valósággal szétszakították azt. A nagykutyák világa, az egy külön világ. A felső középosztályt maguk mellé állították, milliónyi engedmény, kiskapu, adórendszer, stb., még ugyanezen osztály középső részét - nevezzük őket a nevükön, kispolgároknak - érintetlenül hagyták, hiszen velük általában nem volt és nincs is a mindenkor regnáló hatalomnak különösebb gondja. Az ő hozzáállásuk mindig is az volt, hogy csak maradjon meg amim van, nincs szükség semmiféle változásra, mert az nekem csak rosszat hozhat. Ezek az emberek legföljebb úgynevezett „belső ellenállásra” képesek csupán. Azaz nem nyilvánítanak véleményt, metszőleg-vágólag betartják az éppen aktuális törvényeket, passzívak maradnak, befogják a pofájukat.

A legszegényebbeket átengedik a pusztulásnak, a nagy sokaságot, a szegényeket, orwelli nyilvántartás, ellenőrzés mellett függővé teszik a hatalomhoz való minimális alkalmazkodásra, vagyis éppen csak annyival elégítik ki őket, hogy éhen ne haljanak. Mert holnap is, meg öt év múlva is ki lehessen zsákmányolni őket, azért mert szegények, s mert szegények mindig is lesznek.

Ahogy közel ötven évvel ezelőtt Ernesto Che Guevara mondotta:

„Tűzbe és vérbe kell fojtani azokat a poloskákat, akik mások izzadtságából és véréből táplálkoznak, egész addig, míg halomra nem döglenek.”

A mai világban az ilyenfajta megoldásra mutató terveknek talán már nincs helye… Csupán utalás volt arra, hogy a probléma nem újkeletű.

Végezetül, de nem utolsó sorban kijelenthetjük, hogy nincs semmilyen válság. De úgy nincs válság, hogy mégis van, de csak a kisembereknek és a még kisebbeknek. A nagy monetáris-politikai kuplerájban nincs válság. Ők kézdörzsölgetve vigyorognak, a nagy sokaságon (rajtunk), akik birkamód tűrjük el mindazt a méltánytalanságot, amit az életünkkel művelnek.

A válságot tehát nem valami ismeretlen földönkívüliek okozták, vagy a körülmények, amit amúgy mellesleg magunk teremtünk, a válságot, ott nagyon magasan, a rosszfiúk találták ki. Csak itt, csak most, és csak nekünk.

Nem lehet semelyik nemzedéket feláldozni, egy következő nemzedék kétes alapokon nyugvó, esetlegesen jobb élete reményében. Minden politikának elsőszámú, mindenek feletti feladata, a szegénység, a nyomor felszámolása. Ha a szegénység, a nélkülözés, a létbizonytalanság megszűnne, boldogabb lenne az egyén, következésképpen boldogabb családok lennének, stabil, biztonságos társadalom, és végre eljöhetne az igazi haladás kora.

Összefogás kell. Vacak emberek vacak dolgokra koptatták el e szónak nemes jelentését. Nyitott tömeggé kell válnunk, ami arról ismerszik meg, hogy folyamatos növekedése mellett, ez eddig elképzelhetetlenül nagy erőre tesz szert. Így akkor, de csakis akkor, a legnagyobbak, a legerősebbek lábai is megremegnek, és kénytelenek lesznek az addig ellehetetlenített kisemberekkel (igen velünk!) ténylegesen tárgyalni, és innen már karnyújtásnyira lesz a győzelem.

Ha ez az ébredés egy gigászi összefogás formájában rövid időn belül nem realizálódik, annak nagyon fájdalmas, mondhatni rettenetes következményei lesznek… Olyan sötétség fog a világra borulni, amiből ki tudja, lesz-e valaha is kiút. Minden rajtunk múlik. Nem kevesebb, mint a szabadságunk a tét. Csak együtt, közösen tudjuk elhozni azt, amiért József Atilla kiáltott: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet!”

Glin-Saira Ferenc

Szólj hozzá!

Címkék: r válság rablás kapitalizmus soros györgy igazságtalanság schopenauer

süti beállítások módosítása